Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Jeszenszky Géza: Lengyelország és szövetségesei a II. világháborúban

JESZENSZKY GÉZA

Lengyelország és szövetségesei a II. világháborúban

(MIRE NEM FIGYELT MAGYARORSZÁG?)

A hetvenéves Wadaw Felczaknak

„Quis quid optat, cito credit”, e latin szentencia igazát ia második világháború alatti Magyarországon sokak gondolkodása bizonyította.1 A nagyobb részt vágyaktól diktált, illúziókra építő politika jellegzetes, következményeiben pedig tragikus példáját idézi Kállay Miklós 1942. március elején, miniszterelnöki kinevezése előtt Horthy Miklóssal folytatott beszélgetését rekonstruálva. „Horthyt nagyon lesújtották szavaim. [Az ország helyzetének kiúttalanságára hivatkozva Kállay vonakodott elfogadni a fölkínált miniszterelnöki kinevezést.] Úgy vélte, hogy pesszimizmusom túlzott. Ö még nem veszítette el hitét vagy bizalmát. Abban a pillanatban, hogy Németország elszenvedi első vereségét — s én egyetértettem vele, hogy e pillanat be fogkövetkezni — a Wehrmacht szembe fog fordulni a nácizmussal, s akkor lehetővé válik a megegyezéses béke. A mi helyzetünk nem olyan reménytelen, mint én gondolom. Pontosan az a tény, hogy földrajzilag a két nagy ellenfél, Németország és Oroszország között helyezkedünk el, biztosítéka megmaradásunknak és függetlenségünknek, mivel a nyugati hatalmak nem engedhetik meg, hogy bármelyik uralma alá kerüljünk. Németország veresége nem jelentheti azt, hogy Oroszországot be fogják engedni Európába. Nagy-Britannia fönn akarja tartani az európai hatalmi egyensúlyt, s azután, hogy ennek megőrzése érdekében lépett háborúba Németország ellen, nem fogja engedni, hogy Oroszország fölborítsa ezt az egyensúlyt. Mi több, az oroszoknak nincs is szükségük a magyarokra vagy a románokra, mert ezek nem szlávok. Az orosz terjeszkedés iránya századok óta a Balkán és a Boszporusz felé mutat, az oroszok inkább szövetségre fognak törekedni velünk, s ezt megkaphatják, ha feladják bolsevizálásunkra irányuló törekvésüket.”2 De' Kállay maga sem volt mentes a vágyálmoktól, amikor elvállalta annak a külpolitikának a folytatását — sokszorta rosszabb külpolitikai körülmények között — amelynek megvalósíhatatlan- ságát Teleki öngyilkossága olyan megrázó erővel bizonyította. Kállay Horthyval együtt azt remélte, hogy „védelmet vásárolhat a Nyugattól azon az áron, hogy elhatárolja Magyarországot Németországtól, [...] folytatva a harcot Oroszország ellen, miközben a Nyugattal szemben de facto jóindulatú semlegességet tanúsít.”3 Ehhez jött még egy illúzió: hogy mindezt Németország eltűri, békésen tudomásul veszi. Noha e politika irreális voltát az események ismételten demonstrálták, az a balhit, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok · megértéssel, sőt titokban helyesléssel tekint Magyarországnak a Szovjetunió elleni háborúban való további részvételére, még a német megszállás után is fönnmaradt, egészen a végső összeomlásig tartotta magát/*

Az illúziókra építő politikát csak kevéssé mentheti, hogy 1939 szeptembere előtt a nyugati nagyhatalmaknak a Szovjetunióval, annak politikai és társadalmi berendezkedésével szembeni érzelmei és magatartása, általában a Szovjetunió és a polgári államok viszonya joggal keltette azt a meggyőződést a magyar vezetésben és az egész társadalomban, hogy az 1919-es ellenforradalom győzelme óta tanúsított kommunistaellenessóg csak helyesléssel, egyetértéssel találkozik, míg a szovjettel való együttműködés (mint például a rapalloi német-szovjet egyezmény) erős rosz- szallást vált ki. Alig változtatott ezen Hitler hatalomraikerülése, majd mind nyil965