Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Barota Mihály: Karinthy Ferenc: Óvilág és Újvilág

sajtoljanak ki belőle. A kudarccal végződő kalandban a korábban sebezhetetlennek látszó Xenodiké is elpusztul, miközben Marich Tibornak sikerül elmenekülnie. Kü­lönös, zárt világot mutat be itt az író: hatalmas eszem-iszom vacsorák, csoportos szexpartival fűszerezett (a terrorista csoportban a hölgyek minden férfival szeretkez­tek, majd a nők egymással is, tobzódás a gyönyörökben. ..) Látszólag elszántak, rettenthetetlenek, azonban a kéjmámor sem tudja feledtetni velük, hogy bármelyik pillanatban a halál martalékai lehetnek. És egy társuk le is buktatja őket. Az Alvilági naplóban háromféle dimenzióban is találkozik a turista a történe­lemmel. Korfu szigete — a prospektusok szerint — Shakespeare Prosperójának, illet­ve Nausikaának szigetével azonos. Ezekről a feltevésekről többet tudhat meg a turista, ha kezébe veszi Lawrence Durrel Prospero barlangja című munkáját. Az itteni ásatá­sok főszereplője Dörpfeld, aki építészként indult, majd az athéni Archeológiái Intézet munkatársa lett. Schliemann a Trója feltárására irányuló ásatások idején maga mellé vette. Dörpfeld még nyugdíjazása után is megszállottja maradt kutatási témájának. Levkasban dolgozott. Tudós berkekben az a szellemes mondás járta, hogy: „Schlie­mann legszebb lelete Dörpfeld volt.” És végül a harmadik dimenzió, a legfrissebb jelenidő: Lufthansa gépet térített el egy terrorista csoport, egy német kommandó rajtaütéssel visszaszerezte, stanheimi börtönben öngyilkosok lettek az elítélt anarchis­ták, a két arkangyal, az író ismerősei (Friedrich és Frida: a fiú apja a Waffen SS- nek volt a tagja) azért ugrott le a Cap Ducate 72 m-es sziklafaláról, mert szolidari­tásukat a terrorista csoporttal így akarták kifejezni. A világítótorony falára tűzve egy papíron filctollal írott szöveg volt olvasható: „ANDREAS, JAN-CARL, GUDRUN, VELETEK VAGYUNK, LE A VILÁGIMPERIALIZMUSSAL!” Ahogyan az olvasó egymás mellett látja a különböző történelmi korok emberének életét, küzdelmeit, gondjait, óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: Merre tart a vi­lág? Elpusztítja-e magát az emberiség, avagy lesz ereje, hogy lefogja azok kezét, akik tűzcsóvájukkal magát az emberi létet fenyegetik? Csakhogy ehhez ki kell for­málódnia egy erkölcsileg erősebb, szilárdabb és egységesebb emberiségnek... Üjra kellenek a hőstettek? A mártírok? Miként volt megkövezés, keresztrefeszítés, mág- lyiahalál, ha megújulni akart a világ ... Mert mi más szándéka lehet az írónak azzal, hogy bizonyos emberi magatartásmódokat rendkívül kiélezett helyzetekben annyira kisarkít, eltúloz? Felrázó, figyelmeztető írói szándék! Azt akarja, hogy ráébredjünk az elszomorító-kiábrándító-kétségbeejtő valóságra: így élünk, ilyenek vagyunk! A kötet címe, jelképessége (Óvilág és Újvilág) is sugallja az összevetést, a szem­besítést: a mítoszok ködbevesző világát az ásatások korával, a háborús korszak em­berminőségével és napjaink emberi magatartásával. Az olvasó azt látja: a Krétára, Ciprusra, Szardínia szigetére érkező vagy a jeruzsálemi kirándulásra vállalkozó ember romokat, régi köveket, régészeti vonatkozású kuriózumokat, egzakt értékű, tudományos szilárdságú tények helyett feltevéseket, és a turizmus aprópénzre váltott ügyeskedéseit, „szolgáltatásait” találja. Az európai kultúra szentként tisztelt helyein éppen olyan gyarló emberek élnek, mint a világ más tájain . . . Mégis, mintha korunk emberének a ma tudathasadásos, önpusztító világában valamiféle azilumot jelentene az antikvitás bölcsebb emberi életfelfogása. Karinthy Ferenc írja a Dörpfeld vita kapcsán (Az Alvilági naplóban): „Nem az a fontos, hol van Ithaka, és volt-e egyáltalán, hiszen Homéros hőskölteményt írt, nem beszédeket, hanem hogy éljünk valamiért, egy eszméért, egy ábrándért, akár téve­désért, tébolyért, akármiért.” Láthattuk Friedrich és Frida példájából, hogy az igazán tiszta és erős erkölcsű ifjúság nem vállalja az apákat, a háborút csináló nemzedéket, a megalkuvások nem­zedékét, inkább a halálba menekül... Még fokozottabban traumatikus írás a hazai témakörű, a Rajkék tárgyalásán cí­mű. Eltöprengünk: vajon történelmileg szükségszerű volt-e, hogy egy haladó eszme elkötelezettje olyan kálváriát járjon meg, mint amilyet megjárt? Aztán a rehabilitá­ció, és akkor mindennek az ellenkezője igaz? Azt írja Karinthy: Az emberi elme, vágyainak szolgálatában igyekszik kiszűrni, 956

Next

/
Thumbnails
Contents