Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Barota Mihály: Karinthy Ferenc: Óvilág és Újvilág
sajtoljanak ki belőle. A kudarccal végződő kalandban a korábban sebezhetetlennek látszó Xenodiké is elpusztul, miközben Marich Tibornak sikerül elmenekülnie. Különös, zárt világot mutat be itt az író: hatalmas eszem-iszom vacsorák, csoportos szexpartival fűszerezett (a terrorista csoportban a hölgyek minden férfival szeretkeztek, majd a nők egymással is, tobzódás a gyönyörökben. ..) Látszólag elszántak, rettenthetetlenek, azonban a kéjmámor sem tudja feledtetni velük, hogy bármelyik pillanatban a halál martalékai lehetnek. És egy társuk le is buktatja őket. Az Alvilági naplóban háromféle dimenzióban is találkozik a turista a történelemmel. Korfu szigete — a prospektusok szerint — Shakespeare Prosperójának, illetve Nausikaának szigetével azonos. Ezekről a feltevésekről többet tudhat meg a turista, ha kezébe veszi Lawrence Durrel Prospero barlangja című munkáját. Az itteni ásatások főszereplője Dörpfeld, aki építészként indult, majd az athéni Archeológiái Intézet munkatársa lett. Schliemann a Trója feltárására irányuló ásatások idején maga mellé vette. Dörpfeld még nyugdíjazása után is megszállottja maradt kutatási témájának. Levkasban dolgozott. Tudós berkekben az a szellemes mondás járta, hogy: „Schliemann legszebb lelete Dörpfeld volt.” És végül a harmadik dimenzió, a legfrissebb jelenidő: Lufthansa gépet térített el egy terrorista csoport, egy német kommandó rajtaütéssel visszaszerezte, stanheimi börtönben öngyilkosok lettek az elítélt anarchisták, a két arkangyal, az író ismerősei (Friedrich és Frida: a fiú apja a Waffen SS- nek volt a tagja) azért ugrott le a Cap Ducate 72 m-es sziklafaláról, mert szolidaritásukat a terrorista csoporttal így akarták kifejezni. A világítótorony falára tűzve egy papíron filctollal írott szöveg volt olvasható: „ANDREAS, JAN-CARL, GUDRUN, VELETEK VAGYUNK, LE A VILÁGIMPERIALIZMUSSAL!” Ahogyan az olvasó egymás mellett látja a különböző történelmi korok emberének életét, küzdelmeit, gondjait, óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: Merre tart a világ? Elpusztítja-e magát az emberiség, avagy lesz ereje, hogy lefogja azok kezét, akik tűzcsóvájukkal magát az emberi létet fenyegetik? Csakhogy ehhez ki kell formálódnia egy erkölcsileg erősebb, szilárdabb és egységesebb emberiségnek... Üjra kellenek a hőstettek? A mártírok? Miként volt megkövezés, keresztrefeszítés, mág- lyiahalál, ha megújulni akart a világ ... Mert mi más szándéka lehet az írónak azzal, hogy bizonyos emberi magatartásmódokat rendkívül kiélezett helyzetekben annyira kisarkít, eltúloz? Felrázó, figyelmeztető írói szándék! Azt akarja, hogy ráébredjünk az elszomorító-kiábrándító-kétségbeejtő valóságra: így élünk, ilyenek vagyunk! A kötet címe, jelképessége (Óvilág és Újvilág) is sugallja az összevetést, a szembesítést: a mítoszok ködbevesző világát az ásatások korával, a háborús korszak emberminőségével és napjaink emberi magatartásával. Az olvasó azt látja: a Krétára, Ciprusra, Szardínia szigetére érkező vagy a jeruzsálemi kirándulásra vállalkozó ember romokat, régi köveket, régészeti vonatkozású kuriózumokat, egzakt értékű, tudományos szilárdságú tények helyett feltevéseket, és a turizmus aprópénzre váltott ügyeskedéseit, „szolgáltatásait” találja. Az európai kultúra szentként tisztelt helyein éppen olyan gyarló emberek élnek, mint a világ más tájain . . . Mégis, mintha korunk emberének a ma tudathasadásos, önpusztító világában valamiféle azilumot jelentene az antikvitás bölcsebb emberi életfelfogása. Karinthy Ferenc írja a Dörpfeld vita kapcsán (Az Alvilági naplóban): „Nem az a fontos, hol van Ithaka, és volt-e egyáltalán, hiszen Homéros hőskölteményt írt, nem beszédeket, hanem hogy éljünk valamiért, egy eszméért, egy ábrándért, akár tévedésért, tébolyért, akármiért.” Láthattuk Friedrich és Frida példájából, hogy az igazán tiszta és erős erkölcsű ifjúság nem vállalja az apákat, a háborút csináló nemzedéket, a megalkuvások nemzedékét, inkább a halálba menekül... Még fokozottabban traumatikus írás a hazai témakörű, a Rajkék tárgyalásán című. Eltöprengünk: vajon történelmileg szükségszerű volt-e, hogy egy haladó eszme elkötelezettje olyan kálváriát járjon meg, mint amilyet megjárt? Aztán a rehabilitáció, és akkor mindennek az ellenkezője igaz? Azt írja Karinthy: Az emberi elme, vágyainak szolgálatában igyekszik kiszűrni, 956
