Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Pogány Mária: A népi kollégiumi mozgalom Magyarországon (1839-1949), mint modell a fejlődő világ oktatási reformjához
elmondott. Talán annyit érdemes még megjegyezni, hogy nagyon sokat segíthet néhány egykori magyar népi kollégista alkalmazása szakértőként. Sokkal érdekesebb, ha ezúttal a magyar népi kollégiumokban egykor létezett társadalmi valóság-megismerő és -átalakító, valamint segítő tevékenységet kíséreljük meg a fejlődő világra alkalmazni. Miről is van szó? Véleményünk szerint a harmadik világban — a helyi sajátosságokat leszámítva — négy súlyos gond vár megoldásra. Nevezetesen: 1., a mezőgazdaság- és állattenyésztés hozamának emelése; 2., az egészségügyi helyzet javítása; 3., az analfabétizmus leküzdése; 4., a néppel orga nikus kapcsolatban maradó értelmiség mielőbbi megteremtése. Ezzel kapcsolatban elmondhatjuk: az összes felsorolt gondok megoldásának egyik kulcsa éppen a felső-, vagy legalább középfokú végzettséget szerzett, hazai kollégiumokban nevelődött értelmiség kezében van. A honi diákság ugyanis a saját kollégiumaiban alakul csak organikus értelmiséggé, mert azokban nemcsak tanul, hanem nevelődik is, neveli önmagát és társait a saját hazája és népe fölemeléséért végzendő önzetlen munkára, arra, hogy képes legyen az országa előtt álló feladatokat idegen segítség nélkül magas minőségi szinten megoldani. A feladatokhoz kell igazítani az alakítandó kollégiumok típusait. Induljunk el alulról fölfelé. A műveltség általánosabbá tétele érdekében minél több olyan közösséget kellene szervezni, amely meghatározott alapműveltséget ad az irodalom, történelem, matematika, földrajz, fizika, kémia, biológia s a kézügyesség terén, de nem utolsó sorban az országban honos vallási, szaktudományi és filozófiai ideológiában is. Nem zárva ki persze annak lehetőségét sem, hogy a kollégiumban a tanulmányok egy-egy szakban oly mértékben terebélyesedjenek, illetve mélyüljenek el, amennyire azt a diákok — illetve az adott társadalom szükségletei — igénylik. Ez a típusú oktatás legalább hat-nyolc évet foglalna magában. Az alapműveltségnek mindenesetre olyan széles körűvé és szilárddá kellene válnia, hogy az ambiciózus és továbbtanulásra vágyó fiatalok bármely szaktudomány terén tovább tágíthassák ismereteiket. Éppen a fejlődő világ szükségletei hívhatják életre mindenekelőtt a speciális agrár, egészségügyi, illetve közgazdasági ismereteket bővítő szakkollégiumokat. Ne feledjük: a magyar mezőgazdaság fellendüléséhez nem kis mértékben járult hozzá az a körülmény, hogy parasztfiatalok magas színvonalú agrár-szakismeretekkel tértek vissza többnyire a saját falujukba, és ott a helyi termelőszövetkezetek élére kerültek. Mivel tapasztalatból ismerték szülőfalujuk tájjellegű természeti adottságait, beleértve az őslakosok emberi természetét, újonnan szerzett agrotechnikai, agrárgazdasági ismereteiket igen magas szinten voltak képesek hasznosítani. Ugyan - ez vonatkozik az egészségügyre is. Paraszti származású védőnők, orvosok — tanulmányaik elvégzése után — saját falujukba mentek vissza, és ott többnyire a nép magas szintű gyógyítóivá váltak. Végül: nem szükséges bizonygatni, hogy a harmadik világ országaiban közgazdászokat kell képezni, mihamarább ők is a nép, a nemzet szakembereivé kell váljanak; nélkülük modern államigazgatás és gazdaságpolitika ma már el sem képzelhető. A fejlődő világban a népből organikusan értelmiséggé nevelődött rétege a fő bázisa annak a reménynek, hogy az éhínség a világon csökkenjen és esetleg — hosz- szabb távon — meg is szűnjön. A magasabb szintű agrotechnikát — minden tudást, technikát és technológiát — leghatékonyabban a hazájuk adottságait ismerő értelmiségiek tudják alkalmazni. Bár sikerülne legalább középszintű egészségügyi káderek kiképzése! ök is kiválóan felhasználhatók lennének sokmindenre. Például járványok leküzdésére. Olyan egészségügyi felvilágosításra, melynek eredményeképpen tért nyerhet a családtervezés, a testi és lelki higiénia. Továbbá olyan szerepre is, mint a magyarországi védőnőké, akik figyelemmel kísérik a terhes anyák sorsát és helyzetét, a megszületett csecsemők fejlődését, és tanáccsal, elsődleges kezeléssel látják el az arra rászorulókat. Ha a felsőfokú orvosképzés is megvalósítható, az egy-egy nagyobb centrumban szervezett orvosi rendelőket ki lehetne egészíteni az orvos mellé rendelt egészségügyi középkáder-hálózattal, valamint minden családot felölelő nyilvántartással is. Ez a szisztéma egy igen fejlett egészségügyi hálózatnak vetné meg az alapjait. (Nem szólva arról, hogy az ilyen, akár egy országban 941