Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Pogány Mária: A népi kollégiumi mozgalom Magyarországon (1839-1949), mint modell a fejlődő világ oktatási reformjához
túrát sem hanyagolták el: reggelente tornásztak, röplabdáztak; vasárnaponként kirándultak, nyáron a szüleiknek segítettek többnyire falun. Barátságokat kötöttek, mágnesként vonzották közösségi életükbe egyetemi társaikat. Fiatalok lévén szerelmesek voltak, udvaroltak. Az önnevelés munkája több részre tagolódott. Egyrészt társadalomtudományi előadásokat szerveztek, ezekben minden őket érdeklő téma szerepelt. A közösségi stúdium nagy összecementező erőnek bizonyult abban az együttesben, amely a legkülönbözőbb érdeklődésű és kultúrájú emberekből tevődött össze. A kollégisták ugyanis az egyetemek összes fakultásának hallgatóiból toborzódtak. Másrészt nyelvi stúdiumokban mélyedtek el. A népi mélyrétegekből származó fiatalok — szemben a polgárság gyermekeivel — éppen a nyelvi kultúra terén voltak talán a leghátrányosabb helyzetben. A kollégium mindinkább pezsgő szellemi élete az interdiszciplináris érdeklődést, a megismerés vágyát csak fokozta. A fiatalok hamarosan jelentékeny könyvtárat létesítettek, mohón olvastak. Az új információkat kisebb-nagyobb csoportokban, olykor szeminárium keretei között beszélték, vitatták meg egymással. Nem maradtak hatástalanok a népi írókkal való gyakori találkozásaik; felébredt érdeklődésük a hazai valóság mélyebb megismerése iránt. A hazai tudományos intézetek által szervezett nyári szociográfiai táborokon a kollégisták is résztvettek, s a nép adott, helyenként súlyos helyzetéről pontos látleletet készítettek. A tudományos felmérés után keresni-kutatni kezdték a kialakult állapotok orvoslásának módjait is. Egyik leghatékonyabb eszköz az úgynevezett népfőiskolák hálózatának szervezése volt. A népfőiskolái mozgalom Magyarországon az 1930-as években vette kezdetét. Létrejöttéhez — akárcsak az agrárszövetkezetekéhez — mintául szolgált a dániai példa. A hazai népfőiskolák számát kívánták a kollégisták szaporítani, amikor maguk is szerveztek egyet, a főváros határában, mintegy 88 katasztrális hold földön. A kollégisták szerencsés pedagógiai vállalkozásba fogtak. A primer népnevelő-népművelő intézményt, amely országszerte kéthetes, legfeljebb egyhónapos bentlakásos tanfolyamként működött, egy esztendős kertészeti iskolává fejlesztették. A négy-hat osztályt végzett parasztfiatalok — megfelelő szakvezetéssel — elsajátították a gyakorlati kertművelést, valamint szak- és közismereti tárgyakat tanultak. Az iskola vezetői és tanárai maguk a kollégisták voltak. A résztvevők eltartották magukat és a kollégiuméhoz hasonló önkormányzati közösségben éltek. A tanfolyamok sikeres elvégzői kertészeti diplomát kaptak. Néhány hónap alatt a kollégium ének-, tánc és népballada játszó csoportja is jól összeszokott közösséggé fejlődött. Külföldön, nemzetközi ifjúsági találkozókon szerepelt, itthon több nagysikerű önálló színházi estet rendezett. E szereplések társadalmi eseményszámba mentek, s egyszersmind hatékony propagátorai voltak a magyar népi művészeti tradícióknak. Tették a kollégisták mindezt tervezett új otthonuk, egy saját szájuk íze szerinti épület anyagi feltételeinek megteremtése céljából. Vállalkozásuk sikerrel járt; 1943 őszén volt az új épület ünnepélyes alapkő-letétele, s fél év múlva már állt az impozáns kollégium. (Az intézmény napjainkban a fejlődő világból érkező és tanulni vágyó fiatalok Nemzeti Előkészítő Intézete klubjaként működik.) Amikor 1942-ben a pártfogók támogatta új kollégium megszületett, eleve magában foglalta azt a gondolatot, amelyet az alapszabály is rögzített, hogy tudniillik olyan mozgalomról van szó, amely hasonló típusú intézményeket szervez az ország különböző városaiban, tájegységein. A kollégisták ezt a vállalkozásukat is teljesítették; ezeket is az anyaintézményéhez hasonló autonómiával, önnevelő szisztémával indították útjukra. 1945-ben Európa és Magyarország életében új időszak vette kezdetét. Az egész esztendőt egyetlen hatalmas iramodás, lázas lobogás, a „minden megvalósítható” közérzet eláradása jellemezte. A kollégisták úgy érezték: a másfél évig hadszíntérré vált ország fizikai és szellemi romjai kelnek életre lelkesedésük, tettvágyuk érintése nyomán. Azonnal munkához láttak. Nem éreztek fáradtságot, éhséget, szomjúságot, az újjászülető nemzet önérzete és felelőssége buzgott bennük. Az újjáépítésből, a múlt 934
