Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Pataki Ferenc: Vezércsillaga volt a politikum és a pedagógikum

vető gyakorlati polémiája Borossal pontosan ebben a kérdésben zajlott le. S hogy menyire elevenen élt ez az eszme — nemcsak az Eötvös-kollégium kapcsán folytatott belső vitákban, hanem általában is — azt érdekesen szemlélteti egy tény. Amikor dunavecsei táborról Darvas annak idején cikket írt, azt a címet adta neki, át- vévén Németh László ismert formuláját: Az „új nemesség” tábora. Azonban tüstént hozzátette, hogy az új nemesség olyan rang, amelyre csak a nép őszinte szolgálata adhat igazi alapot.

Hadd ne szóljak részletesen az ebből eredő mai tanulságokról! Bizonyos azonban, hogy az az ifjúság, amelyik követelmények nélküli és önmagával szemben támasztott magas igények nélküli viszonyrendszerben, tapasztalásban nő fel, sokfajta társadalmi problémát fog újra és újra megteremteni önmaga és mások számára is.

A nevelés általános eszméjéből ered és ide vezet vissza mindaz, amit a népi kollégiumok pedagógiai technikájának nevezhetnénk. És ezt mindannyian jól ismerjük. A felvételi vizsgáktól a szövetkezeteken át egészen a társadalmi valóságban való aktív beleavatkozáson keresztül a honismeret, tehát a valóság birtokbavételének eszmeköréig. Hadd ne beszéljek erről részletesen! És arról sem, hogy itt már nem egyetlen emberről szólunk, hanem tehetséges emberek egy csoportjának serkentő, inspiráló hatásáról a közös alkotásra. A közös leleményre, a közös teremtésre.

*

Ma, különös módon tudományos tolvajnyelvünk egyik divatszava a kreativitás. Ki nem találkozott volna még vele? Akkor nem ismertük ezt a szót, még kevésbé ismerték a régi kollégisták, de létük minden rezdülése alkotó volt, mert tenni akartak, mert teremtő és birtokba vevő módon voltak jelen a világban, nemcsak rezonőrként. Nemcsak tanulókként. Itt az ember alapvető pozíciójáról van szó a világban, még ha az ember csak emberke is, és tizenkét esztendőt számlál. Ezt a pedagógiai rendszert minősítette Kardos a „pedagógiai realizmus” szóval. És ezen nem értett egyebet, mint azt, hogy ez a pedagógia a magyar történelmi valóság konkrét szükségleteiből táplálkozzék, és azt szolgálja. És ennek volt alfája és ómegája a közösség, az „együtt- nevelődési viszony”, a közösségi önteremtés.

Hadd ejtsek itt egy szót a közösségről! Kevesebb elnyűtt szavunk van, mint ez. És nemcsak azért, mert a szót elnyűttük. A valóságban is problematikus lett a közösségek léte. A magyar valóság alakulása, részben drámai fejlődése következtében, részben történelmi méretű hibák következtében, de bizonyos szükségszerűségek következtében is, nemcsak a népi kollégiumi közösségeket verte szét, hanem egy mindenirányú civilizációs fejlődés szükségszerű következményeként vert szét hagyományos falusi létformákat, vert szét hagyományos munkáskolóniákat. Aki egyszer megfordult negyven ével ezelőtt Ganz kolónián, a MÁVAG kolónián vagy a diósgyőri és ózdi munkáskolónián, nem sirathat az kollektivisztikus létformákat, hagyományokat és értékeket? Ma Magyarországon a 15 éven felüli népesség negyvenöt százaléka ott él, ahol született. Büszkék vagyunk a városainkra, a városiasodásra, a mezőgazdaság fejlődésére. De itt harminc év alatt olyan léptékű történelmi változás zajlott le, amelyhez Japánban és Svédországban száz esztendő kellett. Itt hatvanegyben a munkaképes népesség 53 százaléka még a mezőgazdaságban dolgozott, ma ez tíz százalék körül mozgo. Svédországban éppen száz esztendő kellett ehhez. Ezeknek a gigantikus változásoknak a szükségszerű velejáróit nem tudtuk, nem tanultuk meg kezelni. És ha a politikát valamiben hibáztatni lehet, abban kell, hogy ezeket a mélyenszántó társadalmi folyamatokat a maguk teljes gazdagságában — és számolva a haladásért fize- zett szükségszerű „árral”, hogy azokat minimálisra lehessen redukálni — nem tudta eléggé jövőbe néző módon kezelni és szemlélni. Ezek egyik mozzanata a közösség dolga. Egy társadalom demokratizmusa azon múlik, mekkora teret tud adni a közösségteremtő szándék, akarat és cselekvés megvalósulásának. A közösség nem kész tény, adomány és passzív létállapot, hanem kollektív alkotás, amit vagy akadnak, akik hajlandók létrehozni, ha van hozzá szabad társadalmi mozgástér, vagy nincsenek, s akkor nincs közösség sem. És amire ma szükség van, az az, hogy a közösségi önte924