Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Nóvé Béla: Történelem mint terápa

S most lássuk a nevelőotthonos, állami gondozott gyerekek tulajdonlistáját: Először is a saját személyes tér, a háborítatlan „magánterület” súlyos hiánya ötlik szemünkbe. Nyolcad-, tizedmagukkal vannak egy hálóba, egy tanulóba összeszorítva, így a maguk felségterületéért gyakran éppoly ádáz küzdelmet kell vívniuk, mint a személyes holmijukért. Intézeti ruhájuk, használati eszközeik folyton cserélődnek, saját tárgyuk ha van is, megmaradására semmi garancia. Emiatt aztán vagy idejekorán evangéliumi bölcsességre térnek („Ne gyújts magadnak kincseket a földön ...”), vagy indián-módra szüntelen cserélgetik apró ereklyéiket.

Csoda-e ha a tárgyak valódi értékét nem ismerik, nem tudják becsülni? Se a magukét, se a másokét — legkevésbé pedig az intézetét... Addigi életük farkastörvényei hozzászoktatták őket, hogy ne reménykedjenek az elosztás igazságosságában; hogy önmaguk jussát csak csellel, erőszakkal biztosíthatják. E „törvény” szerint minden helyzeti előnyt maradéktalanul ki kell használni, mert hasonló helyzetben a többiek is ugyanezt tennék. Mivel pedig a másoktól elorzott javakért úgyis lakolni kell, legalább minél nagyobbat markoljunk belőlük! Tömjük meg jól zsebünk és hasunk, az a mienk, mit zsákmányolunk! (Jó példa erre az az eset, mikor a gyerekek saját szakállukra „pótmikulást” rendeztek: a környékbeli trafikokból több tízezer forint értékű szaloncukorral, rágógumival, cigarettával lepvén meg magukat. A zsákmány kivételesen olyan nagy volt, hogy azoknak is jutott belőle, akik megkaparin- tásában nem szereztek érdemet. Ez a normaszegés okozta végül a lebukást is. — Lám a jótékonyság mindig megbosszulja magát!)

Képzelhető, hogy azok a tizenévesek, akik a jelen tulajdonviszonyaival is — szó szerint — hadilábon állnak, hogyan viseltetnek olyan letűnt és idegen tulajdonformákkal szemben, mint amilyen a földbirtok, s a különböző jogcímeken igényelt feudális járadékok! Ezek tárgyszerű megértése híján pedig épp a korszak legnagyobb horderejű tette, a jobbágyfelszabadítás, s annak jelentősége sikkad el.

Kezdetben magát a feudalizmus alapviszonyát: a jobbágy földhasználati jogát, ebből adódó kötelmeit megértetni is roppant nehéz volt. Eredendő értetlenségük jól tükrözték azon megjegyzések, melyekkel a tanári magyarázatot kísérték. Interpellációik hol a földesúr, hol a jobbágy érdekében történtek, ám közös jellemzőjük volt, hogy egyaránt tagadták kettejük viszonyának értelmét, legitimitását: „Minek adta oda a magáét? Megérdemli, ha olyan balek volt!”, vagy: „Az ostoba, még fizetett is! Ahelyett, hogy beintett volna!”

Valamivel később a megváltás különböző módjaival ismerkedve, már kissé okosabb, megértőbb nézetek kerültek felszínre. Ekkorra már a korabeli forrásokból érzékletes képet nyerhettek az „adózó nép nyomoráról”, s egyébként is inkább hajlottak a méltányos egyezkedésre. A közteherviselést így elvben senki sem ellenezte, de érvényre juttatásának mikéntjéről már bizonytalanok és megosztottak voltak a vélemények. Ki fizessen, mennyit és kinek, milyen forrásokra támaszkodva tudja átvállalni az állam az egyéni terheket? — mindezek olyan kérdések voltak, amelyek arányaiknál, s jellegüknél fogva meghaladták a gyerekek konpetenciáját. Azoktól, akik havi 20, vagy 50 Ft felett rendelkeznek, nem várható, hogy megértsenek egy százötven év előtti birodalmi költségvetést, vagy hogy hitelesen felmérjék az egykori különböző jövedelmű rétegek terhelhetőségét. Ilymódon e kérdéseknek jobbára csak elvi, etikai oldala volt megközelíthető a gyerekek számára. Az állami kárpótlást íg3' hát — maguk is állami gondozottak lévén — evidenciaként nyugtázták, anélkül, hogy annak konkrét mikéntjét firtatták volna. (Mentségükre: a korabeliek se nagyon boldogultak vele, azon túl, hogy a kérdést a „nemzeti közbecsület védpajzsa alá” helyezték ...). És ezúttal nem is álltak nagyon távol az eredeti felfogástól, midőn e kitételt hozzávetőleg így értelmezték: „Az állam nem én vagyok. Akárki is, valaki majd csak megadja!”

Történelmi és nemzeti identitás

A kezdeti szerepválasztások már említett féloldalasságának tudható be, hogy a gyerekek eleinte úgy érezték: a reformkorban csupa nobilis és notabilis ember élt,

913