Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Nóvé Béla: Történelem mint terápa

egyszóval, hogy a magyar „úrnép”. Az úriságnak persze főként hangsúlyos, külső jegyeit igyekeztek magukévá tenni, azok közül is a vaskosabbakat. Hetvenkedés, elmés rangkórság, kártya, dohányzás, mulatozás — nagyjából ennyi volt a repertoár, akárha zsánerszínészeink hamis úrhatnámkodását láttuk volna viszont valamely „történelmi” darabból... Jellemző, hogy ezek az allűrök még Petőfinket, vagy Táncsicsunkat is elragadták, s csak akkor kezdték a nemzeti és egyéni méltóság hitelesebb formáit keresni, amikor „úri kedvük” már kellőképp kiélték. A játékvezető addig nem is igen avatkozott közbe, érezve, hogy e megnyilatkozásokban a gyerekek rehabilitációvágya, elégtételigénye tör felszínre, s csak idő kérdése, mikor únnak rá e naiv pózolásra. Attól kezdve azonban, hogy páran kiváltak a léha kompániából, maga is pártjukra kelt, s igyekezett ellátni őket történelmi municióval, amelyből érvet, erkölcsi bátorságot meríthetnek e frissen támadt „ellenzékiséghez”. (Kölcsey országgyűlési beszédei, Széchenyi és Wesselényi bíráló pamfletjei, a Pesti Hírlap vezércikkei, stb.).

Ez a — korabeli progresszív nemesség eszméléséhez sokban hasonló — szemléletváltozás egyszerre két irányba tágította a képet: az addig privilégiumaiban (értsd: szerepeiben és pózaiban) tetszelgő „nemesi nemzet” figyelmét népi, azaz „népnemzeti” irányba fordította, másrészt az idegen hatalommal való szembesülésre késztette. E liberalizálódás jeleként a hetedikesek olykor a kisebbek némelyikét is beavatták, utóbb az almádi nevelőotthonosokat ténylegesen be is fogadták a játékba. Ugyanakkor az önkényes felnőtt beavatkozásokkal szemben megnőtt a csoport szolidaritása és ellenállása, s e „gravaminális” öntudat fokról fokra kiterjedt a kisebbek érdekképviseletére is. Tanulságos azonban, hogy a korabeli jogfosztottakkal egyikük sem akart, egyikük sem tudott azonosulni, s ennek oka nyilván nem holmi osztálykorlát, hanem az ösztönszerű védekezés volt. A plebejus szerepeknek csupán akkor nőtt meg a kelendősége, mikor a nép többé nem tűrő, s tehetetlen jobbágytömeget, de felkelőket, bátor önkénteseket jelentett.

A szabadság „honosító” erejét igazán csak az almádi napok reveláns élményeiben tapasztalhatták meg. Szerepeik, korábbi beállítottságuk feledve a legjámborab- bak is harcos függetlenségivé lettek, attól kezdve pedig, hogy az „almádi nemzetőrség” is csatlakozott, a két csapat hősiességben, hazafiságban egymást licitálta. A mieink szemében addig a nemzetinek, mint értéknek nem volt különösebb jelentősége, inkább az egyéni és csoportérdek közti konfliktusok, a korabeli emberek pályája, sorsa, másokra gyakorolt befolyása izgatta őket. A nemzeti múlt inkább csak kellék és játéktér volt mindehhez. Az almádi gyerekek sok tekintetben egy patriarcháli- sabb, békésebb világban nevelkedtek, s így jobban belegyökerezhettek a hagyományos, elsősorban érzelmi kötődésű magyar múltfelfogásba, mely a nemzetit, mint természetes adottságot, önértéket kezeli.

Ami azt illeti, e hirtelen érzelmi elsodortatásnak a mieinkre nézve megvolt a nemkívánatos mellékhatása. Hasonlóan a játékeleji „úrmániához” most egycsapásra mindenki függetlenségi vezér, vitéz tábornok akart lenni, s a reformkori epizódok indítékkereső, alternatív szelleméből szinte nem maradt semmi. Hovatovább a patriotizmus terrorja fenyegetett! A gyerekek indulatai a fiktív ellenségre, árulókra és bűnbakokra terelődtek. Aki fel is húzta a császári zubbonyt — mindössze hárman! vagy harminc honvéd, huszár és nemzetőr ellenében — az is sietett magát mihamarabb megadni, s ha fogságba esett, készséggel átállt a „hazafiak” oldalára. Egy foglyot a felindult győztesek minden hadibecsület ellenére mégis kivégeztek, úgymond mert: „lázadni merészelt a szabadság ellen” ...

Hogy e heroizmus mégsem csak gyermeteg hősködésből, hanem valós érzésekből, s mély átélésből is táplálkozott, annak bizonyságára hadd idézzünk végül néhány hiteles és megindító erejű jelenetet. Az „egyedül vagyunk!” századokon át kísértő nemzeti árvaságérzete forrt bennük eggyé e gyerekek képletes, vagy valós árvaságával:

A Petőfit játszó fiú vállalkozott, hogy elmondana egy verset, csak úgy közönség nélkül, kamera előtt. Az „Európa csendes”-t választotta. Naphosszat járt fel-alá kezében a könyvvel, s mikor úgy érezte, kellőképp felkészült, elvonultunk egy ro914