Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Nóvé Béla: Történelem mint terápa

Gyerekek és szerepek

A szerepválasztások eleinte olyan formális és esetleges dolgokhoz kötődtek, mint a névazonosság, a külső hasonlóság, a dohányzási szokás („Szivarozott, vagy pipázott?”), a magas életkor, vagy a különleges rang — de nem hiányoztak bizonyos mélyebb azonosulásra valló, értékprefenciát tükröző indítékok sem. Így például egy felmérő dolgozat azon kérdésére: „Ki a kedvenced, kit tartasz legtöbbre a korszak szereplői közül?”, volt aki Petőfit jelölte meg, úgymond mert „ő is verseket írt mint én”. Hasonlóképp érdemi azonosulási szándékot fejezett ki a férfias erények (bátorság, erő, határozottság), s azok megtestesítőinek (Wesselényi, Kossuth, Görgey) preferálása. Természetesen olyanok is akadtak, akik a korabeli alakokat úgy kezelték, mint egy kártyapakli figuráit, s aszerint „húztak” közülük, hogy melyikkel lehet leginkább „überelni” a többieken. E szimbolikus dominancia harc annyiban mégis haszonnal járt, hogy a vetélkedőket alaposabb tárgyi megismerésre ösztönözte — egy vita nyomán például ki kellett deríteniük, hogy a hadvezetés bizonyos kérdéseiben melyikük diszponál: a hadügyminiszter, a fővezér, vagy a Honvédelmi Bizottmány elnöke —, s hogy végül mindegyik szükségképp belássa, nem létezik abszolút hierarchia, csupán helyzettől és személyes értékválasztástól függő elsődlegesség.

A játék beindulásától kezdve mind elfogadhatóbbá vált az „érdemen alapuló hivatalviselés” elve, azzal a képesség és tudás szerinti szereposztás. Ez persze számos esetben szembe került a korábbi presztizsszempontú önjelölésekkel, amin rugalmas szerepcserével, többes szereposztással, esetenként a vetélkedés mulatságos feloldásával igyekeztünk segíteni. (Így például a Kossuthot játszó beszédgátlásos fiú mögé a szónoki jelenetekben súgót állítottunk.) Ám az önkéntesség, s az érdemek-képes- ségek respektálásán túl lehetőség szerint még további két szempontot is érvényesíteni kellett: az adott jelenet objektív szerepigényét (hogy tudniillik legyen jobbágy, vagy ellenség), és végül, de nem utolsó sorban a terápiás használhatóságot. Míg az első hármat nyílt alkuban a gyerekekkel közösen egyeztethettük, az utóbbit — sokszor titokban — a kísérletvezetőnek kellett szem előtt tartania. íme egy eset:

Egy indulatait önmaga ellen fordító, szuicid hajlamú fiú nyilván nem lehet Szé910