Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Székely András Bertalan-Mukics Ferenc: Két nép hű fia (interjú Weöres Sándorral és Gazdag Erzsivel)
10—12 éves korukig mindannyian költők, még ha tán nem írnak is egy sort sem: életismeretük még hézagos, ezért a fantázia szabad kapcsolataival pótolják az ismeret hézagait: a kifejezésmód kényelmes sémáit még nem ismerik, hát maguk alkotnak kifejzésmódot önmaguknak, mondanivalójuk úgy tör utat a szavak sűrűjén, mint a sziklagörgeteg az erdőn. Egy négyéves kislány, arra a kérdésre, hogy „kit szeretsz a legjobban?” — így felelt: „Apukát, anyukát, meg a Bodri kutyát: meg a Józsi bácsit és Jézuskát, mert hoznak sok cukrot.” Máshol — a vers címe most nem jut eszembe, csak néhány sora — a két Pável- gyermek alakja a költői munkámba is beépült: „Kutya, kutya tarka, se füle, se farka. Két kis hang, hamis hang, a szomszéd szobában, mint két frissen gyújtott karácsonyi gyertya.” Weöres Sándor a délszláv költészet számos alkotását ültette át magyar nyelvre. A szlovén irodalom századvégi megújítói, az ún. ,.modern irányzat” képviselői — az újromantikus Dragotin Kette, az impresszionista Josip Mum-Aleksandrov, a dekadens és egyben szociális lírát képviselő Ivan Cankar — az ön műfordításai révén jutottak el a magyarországi olvasókhoz. Az őket követő költőnemzedékből az expresszionizmust képviselő Srecko Kosovel és a szimbolista nemzeti lírikus, Oton Zupancic munkásságának legjavát külön kötetekben is elénk tárta. Mi késztette Weöres Sándort Európa egyik legkisebb irodalmának ilyen mélységű megismerésére — megismertetésére, és miben foglalná össze e nemzeti líra legfontosabb megkülönböztető jegyeit? Tipikusan beletartozik a szláv költészetbe: rokonabb Jeszenyinnel, Cvetajevával és más orosz költőkkel, mint a nyugatiakkal. Mindenesetre alkalmam nyílt a szlovén költészet ismertetésére, fordítására, nemcsak nekem, hanem több barátomnak is. A figyelmemet még a háború előtt—alatt a Bácskában dolgozó író-szerkesztő barátaim: Csuka Zoltán és Dudás Kálmán irányították a szlovén irodalom felé. A 70-es években azután Joze Hradil, a muraszombati kiadó magyarul is kitűnően beszélő főszerkesztője, saját nyersfordításai rendelkezésemre bocsátásával megteremtette a lehetőségét a három műfordítás-kötetben való részvételemnek. Ami a kérdés ki nem mondott motívumait illeti: a kis népek irodalma — s ebbe a saját, magyar irodalmunkat is beleértem —egyetlen módon válhatnak a világirodalom részévé. Az odakerülés kritériuma nem a kibocsátó közösség lélekszáma, hanem a született s születendő művek minősége, ami a nyelvi korlátok ellenére előbb-utóbb utat tör magának. Ilyen szempontból az említett szlovén költőket világirodalmi szintűeknek érzem, hozzájuk sorolva a mai szlovén líra kiválóságát, Kajetan Kovicot is, akivel a Zuhatag c. kötet kapcsán kerültünk kapcsolatba, s több ízben találkoztunk, eszmét cseréltünk. S ha már Szlovéniánál tartunk, hadd utaljak muravidéki előadói kőrútjaimra, kirándulásaimra. A lendvai iskolában és a környékbeli falvakban tartott író—olvasó találkozóim, Aquila János turniscei freskói — amelyeket Olasz Ferenc művészettörténész barátunkkal néztünk meg — mind-mind kellemes emlékeket idéznek föl bennem. Kette és Zupanőií lírai terméséből mindketten fordítottak — igaz, nem egyazon korban. A Cankar-életmű első szakaszát jellemző, nagy vihart kavart versek Weöres Sándor közvetítésével váltak közkinccsé Magyarországon, Pável Ágoston pedig, mint tudjuk, a cankari prózának világviszonylatban is legavatottabb külföldi tolmácsolója. A pályatárs szemével milyennek látja, hogyan minősítené Pável műfordítói tevékenységét? 866
