Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Székely András Bertalan-Mukics Ferenc: Két nép hű fia (interjú Weöres Sándorral és Gazdag Erzsivel)

Pável műfordításainak — úgy a verseknek, mint a novelláknak, regényeknek — csak egy részét sikerült elolvasnom az akkoriban megnövekedett elfoglaltságaim okán. Valóban korszakos jelentőségű volt az a sokágú kultúraközvetítői munka, amit ő Szlovénia, tágabban véve: egész Jugoszlávia és Magyarország között végzett. A cankari életmű legjavát lefordította, s méghozzá mesteri módon! A szociális mondanivaló, amellyel származása és világlátása révén teljesen azonosulni tudott, valamint tehetsége egyaránt predesztinálta erre. Műfordításaival felmutatta ennek az akkor döntően paraszti, kispolgári népnek az életét, hagyományait s kulturális mozgásait nálunk, ahol erről szinte senkinek sem voltak ismeretei. Csodálatos népköltészetük élő és színgazdag magyar nyelven szólalhatott meg a jóvoltából, ezért is hálával tartozik neki, azt hiszem, mindkét nép.

Pável Ágoston univerzális szervezőként a két világháború közötti Szombathely közművelődésének kulcsembere lett. Sokoldalú munkásságának melyik szeletét tartja Weöres Sándor a legértékesebbnek, a legidőtállóbbnak?

Mindenképpen azt a hídépítést, amelyet legfőképpen szlovén, de horvát, szerb és más szláv irányokban is eredményesen véghezvitt. Ennek csak egy megnyilvánulása volt a műfordítás. Mint lapszerkesztő, számtalan alkalmat talált a szomszéd kultúrák friss eseményeinek a bemutatására, az értékek, a közös jegyek köztudatba emelésére. Mint könyvtárvezető kialakította a szlovén gyűjtemény alapját Szombathelyen. Szlavistaként, néprajzosként, pedagógusként is egyazon ügy különböző oldalait képviselte, mindkét népe iránti hűséggel, odaadással, tisztességgel.

Beszélgetésünk végére érve arra kérem Weöres Sándort, idézzen fel egyet a Pável Ágostonnak ajánlott versei közül.

Hadd emeljem ki a „Hideg van” című első kötetem egyik darabját. „A Krisztus-szemű asszonyok”-at nem véletlenül ajánlottam Pável Ágoston bátyámnak — mondanivalóban, stílusban, eszmei alapállásban itt is fölfedezhetők azok a kapcsolódási pontok, amelyek bennünket összekötöttek:

„Krisztus-szemű asszonyok mentek el itt, a járt úton. Kezükben kettős ételhordó, föld-törő szerszám vállukon.

Szemük mély, naptalan kút messzi tereken, semmit se mond neked, sémit se mond nekem, százszor semmit se mond, semmit nekem, neked, százegyedszer — másnak — azt mondja: szeretet.

Az arcuk Nap kövén köszörült fájdalom, örökre tört földre leomlott drága rom.

Az arcuk drága rom.

Az arcuk sziklavár: szív sánca öleli és rajta szív a zár.

867