Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Székely András Bertalan-Mukics Ferenc: Két nép hű fia (interjú Weöres Sándorral és Gazdag Erzsivel)
válság közepette, míg végül 1934-ben napvilágot lát a karcsú könyvecske. Pá- vel az elsők között méltatja a kötetet a Vasi Szemlében, kiemelve a szerző magas belső kvalitásait, ősi hagyományokban gyökerező korszerűségét, érett nyelvi kifejezőerejét, érzékenységét. Többszöri Baumgarten-díját is szerkesztői cikkekben üdvözölte. A Pável Judit által közzétett levelezésükből kiderül, hogy rendszeresen küldött verseket édesapjának, aki értő irodalmárként véleményezte, minősítette azokat. Milyen tanácsokat, instrukciókat, inspirációkat adott költészetével kapcsolatban Pável Ágoston, s hogyan fogadta ezeket Weöres Sándor? Nagyon különös kapcsolat volt a miénk. Pável az örök gyermek, én pedig már koravén — valahol az évek sűrűjében találkoztunk. Talán nem túlzás azt mondanom, nemcsak én tanultam sokat Páveltől, hanem ő is éntőlem. A nyugat-európai, főleg a francia költészet az én révemen került be a Pável-család tudatába, és jórészt a szombathelyi írókörébe is. Szomorú most már végiggondolnom az akkori írókat, akikkel együtt voltunk — például az említetteken kívül Gay Frigyessel vagy Kincs István apát-plébánossal Kőszegről. Még gyümölcsözőbb termést hozhatott volna ez az együttműködés, ha a háborús évek nem törik derékba az irodalmi terveinket, így sok mindenről le kellett mondanunk. Pável a levélben megküldött verseim közül a „simább” dolgokat kedvelte és támogatta, poézisem talán túl szertelennek tűnt az ízléséhez képest. De mégis alkalmazkodni tudott, ő, az idősebb, mindig tolerálta a másságot, a korkülönbségünk ellenére. Értő-érző módon közeledett írásaimhoz, lényeglátó kritikáit mindig köszönettel vettem. Mint középiskolás kamasznak, korombéli barátom kevés volt, felnőtt társaságban mozogtam szívesen, így például Székely Lászlóéban, Bárdosi Németh Jánoséban. Ez utóbbi barátunk nemrég halt meg, felhívnám a figyelmet szép és hasznos monográfiájára — az „Utak és útitársak”-ra* — azokról az írókról, akiket azóta elfeledtek. A folyamatos levelezés gimnáziumi, egyetemi évei alatt s később, valamint a személyes találkozások a tanár—tanítvány kapcsolatot néhány év alatt barátsággá mélyítették. Mik voltak ennek a barátságnak a legfontosabb pillérei, összekötő kapcsai? Miként jellemezné Pável Ágostont, az embert? Teljesen a kultúrának és a kultúrában élt, ezért lehetett őtőle nagyon sokat tanulni. A költészetet csak mellesleg művelte, de két igen értékes verseskötete jelent meg. Sajnos, abban az időben a konkrétumok a barátságunkkal kapcsolatban meglehetősen en gros léteztek. Minden kulturális alapítvány és szervezés többek között pénzt is igényelt, ami viszont abban a korban nemigen volt. Ügyhogy pénz hiányában a vasi kiadványok ere meglehetősen csak csörgedezett. Most Szombathelynek sokkal alkalmasabb légköre van az alkotásra, megkapják a munkájukhoz szükséges anyagiakat, és jobban hozzáférnek az erkölcsiekhez-szellemiekhez. Ami a barátságunk dokumentumait illeti, a levelezésünknek az a része, amelyet Pável írt nekem, sajnos a háború viszontagságai között többnyire elpusztult. Lánya, Pável Judit sokunk örömére összegyűjtötte és kiadta az ő családjuknál őrzött leveleimet öt éve a Vasi Szemlében. Egy 1931. októberéből keltezett, Pável Ágostonhoz írott levélből kitűnik, hogy „sajnálom, hogy Guszti Bátyám verseit nem ismerem. De talán nyílik majd alkalmam a megismerésükre. Nagyon hálás volnék, ha Guszti Bátyám esetleg elküldene többet, vagy kevesebbet mutatóba — ha szükség van rájuk több példány híján, vagy más okból, vissza is küldeném”. Weöres Sándor kézhez kaphatta ezt a mustrát, hisz öt hónappal később azt kérdezi egy másik levelében: „mikor olvashatok megint Pável Ágoston-verseket?" Bibliográfiai adataink * Szerkesztette: Rózsa Béla. Szombathely város Tanácsa kiadása 1975.
