Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról

vette, hanem a Spenót ezirányú megállapításaiból következtette. Lásd a nyolcvanhatodik oldal szerzőjének megállapítását.

Ha nem is a „Lobogónk Petőfi" szellemében, de Szerb Antal a maga szemléletének megfelelőn mindjárt az életrajzi jegyzetben utal Petőfi forradalmi pályafutására:

„Március tizenötödike Petőfit a forradalom élére dobja. Szenvedélyesen veti magát a politikába, de híveit, a radikálisokat nemsokára leszerelik; — fellép képviselőnek és megbukik. Megbántja Vörösmartyt és összevész Jókaival. A szabadságharc kitör, mint százados bevonul. Nem küldik a harctérre, kímélni akarják, összevész minden felettesével. Bemhez csatlakozik, hadsegédje lesz. Részt vesz Bem nagyszerű erdélyi hadmenetében. A segesvári csatában visszavonulás közben kozákok megölik, holttestét egy tömegsírba dobják”. (M. írod. tört., II., 47. 1.).

Mint ahogy a Petőfivel foglalkozó rész elején, úgy a záró mondatokban is sajnálatosképpen egyáltalán nem törekszik a költő forradalmiságának elsikkasztására. Íme, miként fejezi be a portréját:

„Republikánus álmok, kozmikus forradalom, Dózsa György mind a semmibe enyésznek most, mikor a nemzet veszélyben van »-szétszórt hajával, véres homlokával« utolsó szörnyű csatáját vívja. Az utókor örökre így látja Petőfit, így vált megrázó legendává törékeny alakja: a szabadságharc költője, aki harcba énekli az utolsó bátrakat és mint a süllyedő hajó kapitánya, eltűnik a hajó roncsaival.” (U. o. 65. o.).

A kezdetről és a végről beszámoló között mintegy húsz oldalon árnyaltan ábrázolja Petőfi pályáját. Figyelme kiterjed a „lírai realizmus” elméletére, e jelenség „szellemtörténeti előzményei messzire nyúlnak vissza az időben és a térben: az angol Tó-vidékig és a XVIII. század végéig”.

Ha nem követi el azt a merőben statisztikai hibát, hogy szellemtörténeti előzményekről beszél, s nem egyszerűen előzményekről, senkinek sem jutna eszébe az akkoriban divatos módszerhez való csatlakozással vádolni.

Petőfi irodalmi szegénylegény volt a nemesi Magyarországon, minden más téren „daccal tépte össze a nemesi osztályköltészet formai és tartalmi hagyományait”, egyetlen területen viszont, a szerelem fölfogásának területén makacsabbul ragaszkodott a kor konvencióihoz, mint a nemesi költők. Ha más jogon nem is, ezen a jogon a nemesi írók osztályába tartozik, „szerelemtana” máig terjedő hatással pusztítja a magyar irodalom nőábrázolását. Nemesi irodalmunk legellenállóbb hagyománya ilyenformán az ő nevéhez kapcsolódik.

Szellemtörténet című fejezetünk elején idéztük azt a részt, amelyben Szerb Antal érzékletesen vetíti elénk azt a divatot, amelynek a szilaj, lázadó, tömérdek konvenciót fölrúgó Petőfi is behódolt.

Petőfi szerelmi lírája nem más, irja Szerb Antal, „mint egy szép és heroikus hazugság . . Nagy költői áldozat volt ez a kor- és osztályszellemnek Petőfi részéről. Mert a valódi Petőfit komoly, ellenállhatatlan, türelmetlen férfiszenvedély láncolta Szendrey Júliához, és Szendrey Júlia minden volt, csak nem ártatlan barna kislány . . . Kettőjük házassága két vad és féktelen természet összecsapása ... és ezt stilizálta át Petőfi (a legőszintébb magyar költő) biedermeier szerelemmé.” (55—6. 1.).

Akár Zolnai Bélától vette az .ötletet”, akár Horváth Jánostól, elég, ha belenézünk Petőfi szerelmi lírájába, hogy azonnal és habozás nélkül elfogadjuk a fenti tétel igazát.

Kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy a sok mindenben Petőfihez igazodó Arany János még egy fokkal tovább ment magyar szemérem-őrületében, képletesen szólva kiherélte Toldi Miklóst. íme a bizonyság:

Szívét nem bántá még nyila szerelemnek;

Nem is lön asszonnyal tartós barátsága,

Azután sem lépett soha házasságra.

Egyszóval Arany jóvoltából Toldi Miklós a sírba vitte holtáig őrzött szüzességét.

Mi ez, ha nem biedermeier? Mi ez, ha nem finitizmus?

Az előzőkben váltakozva polémizáltunk a monográfia szerzőjével és szemlélete

848