Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról
forrásával, a Spenóttal. Alább idézzük Poszler György végső ítéletét a Magyar Irodalomtörténetről : „Szerb Antal Magyar irodalomtörténete tehát — szintetizáló szempontjainak eklektikus volta és nem elegendő meggyőző ereje miatt — a fejlődés szerves egységét ábrázoló szintézis helyett ragyogó kísérlet marad, amely a tudományos intuíciót és a művészi plaszticitást egyesítő remekbe szabott portrék sorában eleveníti föl a magyar irodalmi múltat, és arcképfestő technikájában a magyar esszéművészetnek és a műfaj világirodalmi reprezentánsainak legnemesebb hagyományaira épít.” (Id. mű, 208. 1.). Furcsa, felemás summázás, egészében elutasító, mégis több benne az elismerés, mint az elmarasztalás. A szövegen átsüt a monográfus szeretete és megbecsülése. A Magyar Irodalomtörténet kísérlet, de „ragyogó”; a fejlődés szerves egysége helyett „remekbe szabott” portrékban eleveníti föl a magyar irodalmi múltat, mégpedig „a magyar esszéművészetnek és a műfaj világirodalmi reprezentánsainak legnemesebb hagyományaira építve.” (208. 1.). Kérdés, mi akadályozza Poszlert, hogy szíve szerint nyilatkozzék? Micsoda lelki konfliktus ernyeszti el a kezét, hogy leírja, amit valójában gondol? Vagy talán fél? A módszer, amelyet követ, kevéssé alkalmas Szerb Antal írói és tudósi egyéni- niségének megragadására. A monográfiában természetesen sok szó esik Szerb Antalról, csakhogy többnyire abban a vonatkozásban, hogy mi mindent olvasott. Minthogy könyvtárnyira tehető ezeknek a műveknek a tömege, ez az út sok eredménynyel nem kecsegtet. A hivatkozások áttekinthetetlen óceánjában magának a tárgynak, azaz Szerb Antalnak olykor nyoma vész. Hogy csak néhányat említsek a Poszler fölsorolta légióból, kétségkívül olvasta Diltheyt, Gumdolfot, Windelbandot, Spenglert, Sprangert, a más vizeken vitorlátó Paul van Thigemet, Bergsont, Freudot, honfitársai közül Szekfűt, Prohászkát (noha nem a kész művet), Halász Gábort, Zolnai Bélát, Horváth Jánost, Thienemann Tivadart és még két-három könyvtárnyi szerzőt. A föladat semmiképpen sem az, hogy a monográfus beszámoljon Szerb Antal valameny- nyi olvasmányáról, hanem hogy kimutassa, mi ragadt meg benne, mi alakította, bővítette, szélesítette szemléletét, gondolkodásmódját, kiktől leste el módszerét. Minderről szót ejt Poszler, sőt néhol nemcsak szót, hanem bekezdésekkel, oldalakkal dokumentálja egyik-másik olvasmány gyümölcsöztetését, de ritkán a Szerb Antalt megillető világossággal. Az adatok tömege eltemeti a rajz körvonalait. Én ezt az eljárást magyar pozitivizmusnak nevezem, noha Poszler nem pozitivista. A jelenség tudományos irodalmunkban riasztóan elterjedt. Hadd hivatkozzam Eckhardt Sándor Bessenyei tanulmányára, amelyben kimutatja, hogy Locke néhány gondolata miként iktatódott a testőríró művébe, francia közvetítéssel. A fölsorolt auktoroknál sokkal döntőbb hatást gyakorolt Szerb Antalra Sainte- Beuve és Macaulay, akikről a lelkiismeretes Poszler természetesen nem feledkezett meg, csupán az arányokat tévesztette el, vagy nem tartotta fontosnak. Egyszóval a túlsók tudomány elnyomja az élményt, mely az egész művön végigvonul, el-eltűnik, hogy aztán ismét fölbukkanjon, mint a búvópatak. A végső benyomása az olvasónak nem más, mint hogy a monográfus ugyan nagyra értékeli Szerb Antal műveit — és ebben a művelt, jóízlésű többséget követi —. ámde ugyanakkor minden „tudományos eszközt” igénybe vesz, hogy szubjektív meggyőződését álcázza. Vajon miért? Erre keressük a feleletet a következő fejezetben. OBJEKTÍV IRODALOMTÖRTÉNET Poszler professzor azért nyomja el szubjektív meggyőződését, mivel abban a hiszemben él — nem egyedül ő —, hogy az irodalomtudományban az objektivitás a szubjektív élményekkel nem fér össze. Az irodalomtörténet objektivitásának kérdését a szakemberek aggályosán ke849
