Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról

ségükre sietnek, és jogosnak deklarálják a szó eredeti, de a távoli múltba visszanyúló jelentését, „mintha bizony »a körömszakadtáig« s az »elcsigázott« kifejezésekben kötelező volna felidézni a kínzókamrák légkörét” — idézem Képes Gézától.

De vizsgáljuk tovább, szellemtörténész volt-e Szerb Antal, vagy sem. Véleményem szerint, ha élt valaha irodalomtudós, akinek az alkatával a szellemtörténeti módszer végképp nem fért össze, az éppen Szerb Antal volt. Tehetsége, hajlama, a részletek egész beláthatatlan tömegére kiterjedő figyelme, ami módszerének az alapja, mind a portré műfaja felé terelte.

Hadd idézzem egyik legmélyebb ismerőjének, Szentkuthy Miklósnak méltatását a portréfestő Szerb Antalról:

„Zrínyi arcképe különben a legjobb példa arra, hogy csak költő ért igazán költőkhöz. Nem költői fantázia kell-e ahhoz, hogy valaki ilyen sötét ínyencséggel tudja egy ember önellentmondásait elemezni, mint Szerb teszi Zrínyinél? Barokk gróf, magyarságimádó horvát, jezsuita katolikus, evangéliumi emberszerető, vérengző katona, az akarat szenvedélyes nevelője és a végzet végzetes hívője, eszményi keresztes lovag és az állaitiraison machiavellista reálpolitikusa, a brutálisan tömör stílus költője, akinek a cifra pojáca Marini az eszménye. Egy ember belső ellentmondásait csak a költő pszichológus tudja így kiszálazni.” (Múzsák testamentuma, Magvető, 1986. 78. 1.).

Ennyi részletre kiterjedő portrékból szellemtörténeti művet képtelenség szerkeszteni. Technikai képtelenség. Mindkét módszer más-más követelmény-rendszert követel; az egyik egy sereg vonás elhagyásának árán éri el az egységet, s az eredmény akkor sem mindig meggyőző, ha sikerült megnyugtatni afelől, hogy mindaz, amiről szót sem ejt, mellékes. A másik módszer annak az árán is fölsorol minden tulajdonságot, ha az összkép zavaros, áttekinthetetlen lesz, és semmilyen történeti kategóriába nem illeszthető bele. Mint ahogy Szerb Antal „barokk” Zrínyije is több vonásban nem barokk, mint barokk, azaz egyetlen egyéni vonást sem volt hajlandó föláldozni a korszellem kedvéért.

Amúgy mellékesen hadd kérdezzem meg, hol az a szellemtörténész, strukturalista, pozitivista, vagy a matematikai fölfogás híve, aki a fentiekhez fogható portré megfestésére képes ?

A MONOGRÁFIA

Meg kell emlékeznünk a Szerb Antal művét tárgyaló monográfiáról (Poszler György: Szerb Antal, Bp„ 1973., Akad. K„ 452 p.). Noha alaposabb és sokkalta mél- tányosabb, sajnos, Poszler műve is a Spenót szemléletét teszi magáévá.

Sietve megállapítja, hogy Szerb Antal torz képet rajzolt Petőfiről. íme a meg- okolás:

„A nagy költőforradalmár nemesi poétává szelidítése, elsősorban a biedermeier vonások kiemelésével, Zolnai Béla ötletének tovább fejlesztésével történik, azonban ebbe a forradalmi indulatot nemesi oppozícióvá és a féktelen érzelmi csapongást nyárspolgári képzelgéssé stlitizáló portréba, Szerb szintézisének legkevésbé sikerült fejezetébe bőven beletorkollnak Horváth János szerepjátszási elméletének negatív következtetései is.”

„Másrészt oppozicióban van azzal az állásponttal szemben, amely — Ady kitűnő Petőfi-portréjában megfogalmazva — Petőfiben a forradalmár lángelmét, líránk művészi és emberi csúcsát keresi.” (Id. mű, 164. és 216. 1.).

Kétségtelen, hogy Szerb Antal messzi elrííarad Ady lelkesedésétől. Az is tény, hogy Petőfi minden ízében forradalmár volt, az első perctől kezdve dinasztia-ellenes, ellentétben Kossuthtal, aki csak Debrecenben jutott el odáig. Az az állítás viszont, hogy Szerb Antal „nemesi poétává szelídítette” Petőfit, nem felel meg a valóságnak, a Magyar irodalomtörténet szövegében ehhez hasonlót nem olvashatunk, sem olyasmit, amiből erre lehetne következtetni. Szerb Antal Petőfi szerelmi líráját minősítette — teljes joggal — biedermeiernek. Azt viszont, hogy Petőfi forradalmi indulatát „nemesi oppozícióvá” degradálta volna, Poszler nem a Magyar irodalomtörténetből

847