Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)
— Mit akarsz vele? — kérdezte kelletlenül a feleségem. — Csak úgy ... — bámultam a kertet. — Csak úgy eszembe jutott, mert ott láttam akkora patkányokat, annyi egeret. — Mint hol? — riadt meg az asszony. — Mint... mint... ott!... — Itt is láttál? Itt is láttál akkora patkányokat?! — Nem — mondtam —, nem láttam, csak két hatalmas macskát. Egy tigrist és egy óriási vöröset. — De — csempült el az asszony szája —, de a kukában patkányok vannak! — Honnét tudod? — Motoszkálnak. Hallottam. Költöznek ide . . . át.. — A fenét költöznek! — mondtam mogorván. — Hát, remélem is, hogy nem ... — nyugtatta magát az asszony. — És mi lett a mészárossal? — Agyonverték. Majd egyszer elmesélem. — Jézusom! És az egerekkel? — Nem tudom. Azóta senki sem panaszkodik, hogy lebontották azt a fertályt. Igaz, az egerekre addig se nagyon panaszkodtak. Csak közvetlenül azelőtt, hogy Pattantyúst agyonverték. Nem tudtam rendesen ebédelni, mindig a délelőtti egérfogás járt az eszemben. Délután irodalomról beszélgettünk, s bár sosem szoktunk ilyesmiről csevegni, most mégsem tetszett erőltetettnek a téma. Ugyanis a patkánymotívumról esett szó a világirodalom vonatkozásában: hogy mikor jelennek meg a patkányok az irodalomban, milyen szerepük van, mit „jelképeznek” meg ehhez hasonlók. Egy kiskönyvtárnyi anyagot elevenítettünk föl. Lefekvés előtt az asszony sokáig kutatott a kamrában. Nem lehetett nagy étvágya, mert végül is semmit nem vett elő, csak megkérdezte: — Vajon több nincs? Ügy értem, másvalami a háznál? Gonosz kétértelműséggel válaszoltam: — Most nincs, de később még lehet! .. . Alig aludtunk egy keveset, de valami dacból talán, egyikünk sem ment éjszaka a kamrába. Hátha nincs? De hátha van! A következő napokon nem beszéltünk nyíltan az ügyről, csak mintegy véletlenül elejtett célzásokban, burkoltan. El-elszóltuk magunkat, miközben görcsösen próbáltuk kerülni a témát, mintha a tudomásul nem vétellel elkerülhet- nők a lappangó veszélyt. De ha néhány percig, egy félóráig sikerült megfeledkeznünk róla, valami hiányérzetünk támadt. Még a reménytől is megfosztott ez a várakozó állapot, hiszen reményről csak akkor beszélhettünk volna, ha akármilyen bizonyságra bukkanunk, amitől aztán megszabadulhatunk. Nem láttuk a viszolyogtató veszélyt, de minden pillanatban bekövetkezhetett. Paradox módon néha szinte már akartuk a bizonyosságot, amitől aztán meg lehet szabadulni, ami magában hordozza az elhárítás lehetőségét. Tudtuk, csak a bizonyosságtól lehet megszabadulni; ha a lappangó szorongást beváltjuk egy akármilyen tényre, ami ellen legalább küzdeni lehet. Amiről nem kell burkolt célzásokban beszélnünk. — Azt ígérted, mesélsz arról a mészárosról — juttatta eszembe a feleségem, mint aki éppen csak unatkozik. — Miért akarod, hogy Pattantyúsról beszéljek neked, amikor téged csak az egerek érdekelnek?! — fakadtam ki ingerülten, mint aki arra várt, hogy egyszer már nyíltan is megnevezhesse a nyomasztó szorongást okozó lényeket. 826
