Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)

lesznek, mint most. A kerítés innenső oldalán, a szemeteskukákból kifolyt a szemét, a vas tetőn macskák ülnek. Napok óta figyelem őket, különösen a két szokatlanul nagyot. Az egyik tigriscsíkos, a másik óriási vörös kandúr, szinte hiúz nagyságú. Gömbölyűek, erősek és látszólag lusták, mint a Pattantyusné macskái. Egyszer majd ők is pincelakók lesznek, kevésbé lusták és jóval soványabbak, éberek és vadak, mint általában az elhanyagolt háziállatok. Ül a két hatalmas macska a szemeteskukák tetején, hunyorognak, s csak éppen oda- odasandítanak a papírdarabok és a hulladék alatti neszezésekre, az osonok útja néha jól követhető, aztán el-eltűnik. A neszek erősségéből is következtetni lehet a surranó állatok méretére. A vörös kandúr hirtelen meglapul, aztán előrenyújtott mancsokkal ugrik, s már marcangolja is a vonagló egeret. Fejét undorítóan, szemérmetlenül mozgatva ropogtatja fülétől farkáig áldozatát, s meg sem eszi. Nem tudja még, hogy lesznek szűkösebb napjai is.

— Tudod, honnan jöhetett? — kérdem fönt a feleségemtől, aki addigra már kirámolta az egész kamrát, s most nagyban tisztogat. — Az ólakból vagy a szemétből.

— De hát az emeletre? Hogyan?

— Mit tudom én! A falon fel, a szellőztető nyíláson át. . .

— Lehet. A falban nem találtam lyukat.

— Más nyomokat? . . . Valamit? ... — kérdem szorongással.

— Semmit.

— Akkor csak ez az egy tévedt ide.

— Biztos vagy benne?

Nem, nem vagyok biztos. Nem válaszolok.

— Lehet, hogy már máshol is vannak. Lehet, hogy a kredencben is ...

— Hagyd már.

— De mi lesz, ha . . .

— Ne kezdd megint. Majd meglátjuk.

Egy darabig kibírja, aztán:

— És ha a felsővárosiakat lebontják, akkor . . .

— Akkor eltakarodnak ők is.

— Máris átjöttek a mi oldalunkra. Már a szemétláda is tele van velük.

— És?

— És ha azokat lebontják, akkor kénytelenek lesznek . ..

— Megkértelek, hogy fejezd be!

— De mi lesz, ha megint feljönnek? Ha nem csak ez az egy volt, véletlenül?

Ötször is átkutattuk a kamrát, de ez persze semmiről sem győzött meg.

Egész délelőtt az elgörbült vaskeretű szellőztetőablakkal piszmogtam, míg végül belekalapáltam a keretbe. A polcra visszakerültek a befőttes üvegek és a többi élelmiszer, aztán amúgy vasárnapiasan leültünk a szobában. Nem maradt semmi nyom. De ha most nincsen is, előfordulhat, hogy... Már láttuk, már ezután bármikor lehetséges. Álltam az ablaknál, néztem a szomszédos felsővárosiak kertjeit és a hátat fordító disznóólakat...

— Ezek még mindig tartanak disznókat — mondtam.

— Mindenféle állatot tartanak. Még lovat is.

— A nagyapámék udvarának hátánál volt a mészárosék kertje. Nagy kert volt. A kert eleje és az udvar már a külvárosba nyúlt. Amolyan kisiparos féle volt, jól ment neki. Naponta vágott. .. Furcsa dolgokat találtak ki róla. Az udvarán sokszor két-három napig álltak valami kádak. Tudod, olyan belsőségekkel, zsigerekkel meg mócsingokkal tele kádak.

825