Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)
Éjjel többször is arra riadtunk, hogy valahol rág, olykor nagyon távol, mintegy az álom és ébrenlét határán, hogy szinte már látni véltem a nagyapá- mék hátsó udvarán a disznóólát, amelynek hídlása alól patkányfejek kémlelnek ki, hosszú, megnyúlt testek óvakodnak az egyik szeglettől a másikig, leereszkednek a kanális nyílásán, hallani hisztérikus visongásukat. Olykor meg éppenséggel közel, talán a kamrából hallottuk a lisztes zacskó zörgését, kenyérhéj ropogását, a kihasadó celofánok percegő hangjait, hogy végül már azt sem tudtam: álmomban ugrom-e ki az ágyból, mint a holdkóros, vagy féléber állapotban botorkálok a kamráig. Aztán a szemembe hasít az éles villanyfény, és semmi... megint semmi. Elmozdítunk minden üveget, óvatosan és undorral tapogatózva a polcokon. Semmi. A felét bizonyára álmodtam. Legalább is a nagyapámék hátsó udvarát, a Pattantyús mészárosék mócsdnggal és még nyál- kásan csillogó csontokkal teli kádjait, csebreit, s a körülöttük rajcsúrozó egereket és patkányokat, a helyszínt, amelyet rég feledettnek hittem, s amelyet régen elfeledtek a környékbeliek, aminthogy a házak helyett is pengeblokkok sora me- redezik ott. Fölugrom az ágyból, villanyt gyújtok, és ... semmi. A végén már azt is csupáncsak álmodom, hogy fölugrom, villanyt gyújtok, és... semmi. Reggel az asszony megszokott konyhai csörömpölésére ébredtem, ágyban marasztaló, borús, még a hétköznapoknál is gyűlöletesebb vasárnap délelőttre. Kezdődhet az ődöngés a lakásban, amikor nem tudod, mihez kezdhetnél. Akkor fölvisít az asszony, s a konyharuhába göngyölt kenyeret belehajtíja a kagylóba. — Tedd rá a kezed, ne engedd! — kiáltom, s odarohanok. Azonnal tudom, miről van szó. A feleségem undorodva, de hősiesen tartja mindkét kezét a kagylóba hajított rongycsomón. — Itt, itt! — nyomogatja a kenyeret, amíg a tenyere alá csúsztatom a kezem, s kitapintom a mozgást, leszorítom a menekülni próbáló pici testet a ruha alatt. — Adj hamar valamit! — kiáltom szinte fölszabadultan, s még az undorról is megfeledkeztem. Kinyújtott kezembe csúsztat egy, a tegnapihoz hasonló kést. A pengéjét fogom, vasnyelét bunkónak használom. — Menj ki! — szólok az asszonyra, aztán a kés nyelével a kagyló aljára leszorított mozgolódó pici csomót kezdem püfölni. A rongy alatt érzem a szabadulni akaró állat vergődését, tapogatózva követem, néha el-eltalálom, szabályosan potyolom, s közben attól tartok, hogy valahol máris egérutat nyert. Óvatosan göngyölöm szét a konyharuhát, undorral hajtogatom a sarkait, míg végre megtalálom a redők között. Még rángatózik. Félrelököm a rongyokat, s a kés nyelvével megcélozom a vicsorító fejecskét, aztán a kést a sarokba hajítom. A szemetesvödröt beleürítem a kukába, és szétnézek. Egy kerítés választ el a városszéltől, ez az utolsó tömbház, odább már csak a lebontásra váró felsővárosiak veteményes kertjei, az épülő városnak hátat fordító diszóólai és budii. A kertek ápoltak, az ólakban malacok sivalkodnak, de mintha valahogy halkan, halkabban, mint általában a késre ítélt állatok, halkabban, mint a Pattantyús disznai, halkabban, mint azt az ember állatoktól egyáltalán elvárná. A hídlások alatt bizonyára egerek meg patkányok sündörögnek, egyelőre senki és semmi nem zavarja őket. Gyűlnek a hulladékra, marakodnak, visonganak, villog szemük. Egyszer, nem is oly sokára, az ólakkal együtt tűnnek majd el,, vagy lehúzódnak egy-egy új tömbház pincéjébe, félénkebbek és gyanakvóbbak 824
