Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
valóan nyomasztom Lajos irigy szívét! És a svédek ellen vívott háborúm, mely az olívai békében engem győztesként megerősített, úgyszintén fáj Lajosnak! Hihetetlenül pompás öltözetű ifjú futár lép Lipót elé, jelenti, hogy Savoyai Eugen óhajt Őfelségével beszélni. Lipót ingerülten legyint, mintha a legyeket csapdosná arca elől. — Eugen nyilván megint a törökökkel akar háborúzni? Mániákus! Várjon! Hírneves salernoi, bolognai, és prágai zsidó orvosok jelennek meg Lipót körül, aki a napnak ezen óráiban szokott elszédülni. Piócákat raknak mellkasára: Lipót halk hangon ad tanácsokat a korabeli Európa leghíresebb orvosainak: elmélkedő — már-már túlvilági tónusban beszél: ...Die sanfte Heilkunst... Vitalskraft! Nem könnyű Lipótnak lenni! Lipóttal, Lipóton kívül, senki nem törődik! Nyugodtan nevezhetném, tudós uraim, Lipót életét: katasztrófának! De ehelyett: kötelességnek nevezem Lipót életét! Hívják ide Rajmund Rorarust! Olvasson föl nekem! A hívott tudós azonnal megjelenik, két szolga cipeli utána a nehéz könyveket. Lipót eközben, néhány szót ejt halk hangon a maga különleges helyzetéről: — Csapataim, seregeim gyülekeznek és vonulnak Budavára alá! Remélem, hogy Lajos tudja!... és most fejedelmek szent kötelmeiről akarok pár sort hallani, kedves Rorarus! Itt a szabad tájban! Olvasson föl nekem Nagy Szent Gergely Liber curae pastoralis című művéből! Rorarus már olvasná a nevezett művet, mikor Lipót halk hangon, igen rosszkedvűen, meggondolja magát! — Nem, nem, kedves Rorarus! Mást! Apicius szakácskönyvéből olvasson fel nekem, a De re coquinaria-ból! Elvégre mégiscsak vadászaton vagyunk! És Lajos hogy szeret zabálni! Rorarus előszedi Apicius híres szakácskönyvét: ám ekkor I. Habsburg Lipót is- még meggondolja magát: — Legszívesebben Johannes Sequenz Lotket Stammler-nek pár kedves sorát hallgatnám most... „Legyen velünk a Szentlélek Kegyelme, A mi szívünket tegye meg lakóhelyévé, Kiűzve onnan minden lelki bűnt, Áldott Szentlélek a szörnyű sötétséget Tisztítsd testünkből-lelkünkből, tűzzel Tűzzel-vassal és minden hívó szavaddal!" — Micsoda iszonyatos porok, miféle ocsmány kenőcsök ezek! — ordít Lipót az orvosaira. Majd titkáraihoz fordul, fáradtan diktál: — Szédülök... ez az átkozott liposphyxia... ez én halálos kórságom, midőn az érverés pilhlanatokra bár, de mégis: szünetel!És most is! Engem bírálnak a vasvári béke miatt! Ampringen Caspar minden gaztettét az én nyakamba akarják varrni a magyarok, akik az életemre törtek! Wesselényi! Zrínyi! Frangepán! Vitnyédi! Caspar Ampringen, kire rábíztam magyarországi tartományaimat, mint a Német Lovagrend Nagymestere, nem az én óhajomra húzatott karóba mindenkit, akivel csak módszeres országjárásában találkozott! Lobkowitz-ban és Caraffá-ban is csalódtam! Most a magyarok, ahelyett, hogy Buda alá vonulnának, vasvillát ragadnak ellenem! Panaszkodnak, hogy országuk pusztul és fogyatkozik! A titkárok szélsebesen írják, amit I. Habsburg Lipót németrómai császár, római király, magyar király — ismét egy dührohamában — diktál nekik. — ÉN? És Thököly? Apaffy? És a felvidéki nagyurak, Bercsényi?! És akkor jön hozzám a nádor, Esterházy, hogy magyar reguláris sereget akar fölállítani Budavár visszavételére! Nos, én megmondtam neki: inkább bízom Caraffa és Ampringen „reguláris” karóiban és bitóiban, mint bármiféle magyar reguláris seregben! Miféle törvényük van ezeknek: „Moriamur pro rege nostro...” Barbárok! De ki védte meg 785
