Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
vele! — ordította az időközben a helyszínre érkezett leány vári pap. Senki sem figyelt a leányvári papra. — Vele háltak mind! Vele bujálkodtak mind! — ordítbtta a leányvári pap. A tömeg — jobbágyok, jobbágyasszonyok, szőlősgazdák és „delejezett” aszonyokkal és leányzókkal kapcsolatban erősen érintett férjek és fivérek az ítélet végrehajtását követelik a bűnös nőkön. A tömegen úrrá lesz az extázis, az őrjöngés. Vonszolva parasztok, parasztasszonyok által, a szpáhik századosát deszkából ácsolt halászmólóról, csuklón-bokán béklyóban, kőnehezékkel a tó vizébe lökik, a török tiszt arccal zuhan a vízbe és elmerül. A porosz páncélosok parancsnoka sokáig nézegeti a páncélvértvágó pengére ékes török Írással metszett írást, de nem érti és senki nincs ott a közelben, aki lefordíthatná: „A Próféta harcosa” A pommerlandi lovag a merülő holttest után dobja a nehéz kardot: a kardhegy a merülő holttest hátába fúródik, vele együtt merül a víz alá: csak a keresztalakzatot formázó markolatrész mered ki a lassan víz alá merülő százados testéből. Az északi harcos döbbenten nézi a víz színe fölé emelkedő keresztalakzatot formáló kardmarkolatrészt, ekkor nyomja fel páncélsisakja rostélyát, ekkor látszanak arcán lecsorgó könnyei. A kardmarkolat- és penge kimeredő része szabályos keresztet formál, a „Próféta harcosa” a mélybe viszi holttestével együtt a kard-keresztet: a Kereszt Jelét, amiért ő és lovagjai harcba indultak, Buda vára felé, megindultak a nagy és szent háborúba. Azonban a népharag, a népítélet tombol tovább: most már a delejezett nők halálos ítéletének végrehajtását követelik. Lökik, vonszolják, toloncolják, láncon és kötélen vezetik a tó partjához a delejezett nemes asszonyokat és leányzókat: a tó partszegélyén a pommerlandi páncélosok szörnyű karéja, holdsarló-szerű alakzatot formálva állnak: lélek nem törheti át ezt a szörnyű „sarlót”. A holdsarló-alakzat mozdulatlanul áll — lóháton, nyeregben — a tó partján. A nőket, akik rejteni igyekeztek a pogány katonát, lassan a ladik felé terelik, lökik, vonszolják, aki közülük elesik, azt hempergetik a vízparthoz — rugdossák, szíjjal verik testüket. Időközben sok férfi és nő: lángba borítja azt az elhagyott majort és pincéjét, ahol a szpáhi százados rejtőzött, s ahol az őrjöngő, táncoló, éneklő, delejezett nők reábukkantak. Mind több pap, paraszt és parasztasszony veszi körül a nemesasszonyokat és leányzókat, akiknek extatikus, önkívületi állapota nemhogy csillapodott, hanem még fokozódott: tette ezt a hatást a mólóról a Garancsi tóba lökött szpáhi százados utolsó mosolya, mely mosolyra csak keleti férfiak képesek: a köszönet mosolya volt ez és annak a „tábori, tiszti flegmának” mosolya is — mely tükrözte — egész személyiségét; bárhol, bármikor fölkészült volt testben-lélekben egyaránt, saját végzetére. A földbirtokos nemes nőket egy ladikhoz taszigálják. A parton paraszti düh-bosszú-mulatság tombol —: a pommerlandi páncélosok némán nézik a leszámolás iszonyú látványát: a parancsnok, akinek arcán egyre csorognak a könnyek, lassan visszaereszti arcára páncélsisakja rostélyát: így már csak a szemeknek vágott rés köti össze a nagyurat a külvilággal. Lassan magasba emelkedik péncélkesztyűs keze: jelt ad csapatának az indulásra. Néhány asszony és leány a ladik orrában, mások a farában állnak, mások, s ezek okozzák a bajt, a ladik szegélyére állnak ki: ekkor borul fel a nyomorult lélekvesztő, s ahogy borul, mielőtt elsüllyedne, maga alá fordítja a „delejezett” nőket, mind egy szálig: a ladik felé úszó Szomódi János lelkész már csak az örvényt éri el, mely a fölborult és elsüllyedt ladik nyomán maradt a tó tükrén; kínhalált halnak mind. A ladikban megölt-megfojtott-megégetett nők között — ismét csak villanásra — látjuk a németalföldi, hollandus Solent Eszter boldog és vad arcát. Ismét magasba emelkedik a vaskesztyűs kéz: a pommerlandi lovagok sorba tömö782
