Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
Isten segítsen! Isten tartson meg földi 'életedben, túlvilági üdvösségedben, nemes lovag! Én egy nincstelen magyar pap vagyok. Kérlek! Tatárok vagy törökök elrabolták a hitvesemet... Ki kell szabadítani! Énnékem nincsen fegyverem! Neked van fegyvered, uram! Azelőtt Mány falu reformátusainak lelkésze voltam... Kihurcoltak! Eladtak, mint egy rabszolgát, Nápolyban, a kikötőben spanyol gályára, uram! Az evezőpadhoz kötöztek, de mi mind énekkel dicsértük ezért is az Urat! Tíz éve, hogy Ryter Adrian holland tengernagy kiszabadított engem és társaimat a gályarabságból.. . Hitünket a gályákon soha meg nem tagadtuk, uram! Nem a tenger volt gonosz mihozzánk, hanem az ember!... és mi, Isten segítségével, kiálltuk hitünk és silány erőnk próbáját, uram! De mostan nem kisebb az én kínom, mint akkor a gályákon ... tatárok, törökök, vagy boszorkányok elrabolták hitvesemet, aki pedig kivárta hűséggel rabságom végét! Segíts, lovag! Ám egyszercsak a páncélsisak bólint. A lovag, akinek sisakrostély-rejtette arcán — mivel Szomódi János szavai mélyen megindították — könnyek csorognak végig, mielőtt a lelkészt meghallgatta, legalábbis törökökre, még inkább tatárokra számított, mégis noha az elmondásból már jól tudja, hogy a nagytiszteletű asszony delejező italt ivott és mámorának rabságában van, attól kurvul, megindul az eltűnt hitves megkeresésére. Magasba emeli karját, vaskesztyűs kezét, egységének jelet ad és a páncélos, arc-nélküli lovasok mind egy szálig megindulnak a parancsnok után. Szomódi János református lelkész egy pillanatig ott áll az úton, aztán ő maga is lóra ül, egy paraszt hozza a lovat, alig bírja megülni, alig bír a páncélos szörnyek, az ő sorsát mégis megértő vértes, arcnélküli rémek nyomában maradni, de minden ereje megfeszítésével tartja a kegyetlen iramot. Hamarosan megtalálták a nőket, hiszen énekeltek, visongtak, lármáztak és nem féltek semmitől, s velük együtt megtalálták a szpáhi tisztet is, akit a nők éppen el akartak bújtatni. A pommerlandi páncélos lovagokra, életében még egyszer utoljára: a szpáhi százados rászegezte a nehéz páncélvértvágó kardot, de a karja lehanyatlott, noha az irgalmatlan fegyver, amelyet időközben a delejezett nők viszaadtak a török tisztnek, nem esett ki a szpáhi százados kezéből. Sebeit senki nem kötözte be. Ellenben csuklóját, bokáját megkötözték, és a kötelekre kőnehezéket kötöttek és vitték, vonszolták a tinnyei úton a Garancsi tóhoz. Amikor Radimóczi Anna megpillantotta férjurát a komor kísérettel együtt, előbb a sisakos, mell-lábvértes pommerlandi-brandenburgi lovagokra nézett, csak azután szólt férjéhez: — Soha életemben nem akarlak látni téged, te nyomorult gályarab! Te szerencsétlen sorsú majma az istennek, értetted? Soha világéletemben én tégedet többé látni nem akarlak! N — e — m ! ! ! Akkor sem, ha megfeszülsz! Szomódi János leborult széttépett öltözetű, majdnem meztelen hitvese elé és könyörgött hozzá: — Anna! Annuska! Kiűzzük . . . Kiűzöm belőled az ördögöt, csak engedd! Csak . . . — Csak?! — kérdezte vissza nevetve, kacagva az asszony a férfit — Csak?! Mi-csak — ni-csak — ki-csak —bicsak a beledbe, te félrehorpadt marhahólyag! Csak??!! Mi-csak?! Ni-csak! Ki vagy?! Kié vagy rongyom? Rongyaim rongya ugyan kié vagy te??!! Nézzétek ezt az embert! Ember volna?! Szűköl! Kutya ez! Én mondom nektek: korcs, csúf kutya ez! — kiáltotta Radimóczi Anna. Nevetett. A férje sírt. Egyre könyörgött, egyre térdelt Anna előtt. Ebből a férj—feleség párbeszédből a pommerlandi porosz páncélos lovagok természetesen egy szót sem értettek, de nem is érdekelte őket, valami más azonban igen: életükben most láttak először török katonát, ráadásul tisztet. Azonban a szpáhi százados elnézett felettük, mintha immár magában a horizontban, a tiszta látóhatárban volna a szabadság, a harc, a szabadulás, a hazatérés, a hódítás, a nemes, őhozzá méltó harc és halál. Nem könyörgött, nem sírt, nem kért kegyelmet, a halálnemek között sem akart válogatni, hóhéraira bízta: ő már a „fényes ösvényen” járt. — Ezt a kontyos kutyát nem csak rejtegették, hanem háltak is, bujálkodtak is 781
