Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
majorság pincéjébe igyekeznek, további bort szerzendő. Sikerül is behatolniok az elhagyottnak látszó majorba, közös erővel fölfeszítik a nehéz pinceajtót, s hozzáfognak a hordók csapraveréséhez, teszik mindezt vihogva, annyira nevetve, hogy olykor már a hasukat kell fogniok, vagy le kell guggolniuk, térdelniük, az őrült nevetés okozta izomfájdalmak miatt. Isznak és kacagnak, ekkor azonban a homályos pincében, két hatalmas hordó közül: másfél méter hosszú, vértvágó és páncélszúró kard szegeződik a megdelejezett nemes asszonyokra és leányzókra. Az iszonyatos penge lassan emelkedik, a kard hegye még lassabban, de biztosan szegeződik a két hordóhoz legközelebb álló Nedeczky Lollira. A férfi, aki a nehéz vértvágó kardpengét a nemes és nemzetes Nedeczky leányzóra emeli: egy több sebből vérző, súlyosan sebesült török tiszt: alig áll a lábán, a nedves, penészes pincefalnak támaszkodik: mellette két bajtársa már élettelenül fekszik: csapatuktól elszakadtak, lovaikat Bottyán János lovasai levágták, ebbe a majorba, a mély pincébe menekültek be, harcképtelenül már. De a tiszt még tartja magát: ajkán halálosan kegyetlen mosoly jelenik meg: nem ígér semmi jót ez a mosoly, legkevésbé életet. A sebesült szpáhi százados csak lassan fogja fel, hogy nőkkel áll szembe, ráadásul láthatóan őrült, vagy részeg asszonyokkal és leányzókkal, akiken alig van némi ruha, de már alsó fehérnemű sem sok fedi testüket, szemérmüket. Látja, hogy férfiak nincsenek velük: ekkor a sebesült szpáhi százados lassan leengedi és lábához támasztja a nehéz, páncélvértvágó pengéjű kardot. A nők között van, önkívülethatáron, az örömbéli őrjöngés delejezett és delejező állapotában a nemrég még oly szigorúan erkölcsös, tisztaéletű, hitéért, vallásáért sok szenvedést kiállott református lelkészné is, Szomódi Jánosné, Radimóczi Anna is, ki mostan, mámorában, mint társnői, azt hiszi, hogy az „oltárszentség” az ő lába között van s nem a templomban. Magas, nagydarab asszony, férfimódra issza is, bírja is a bort. Hatalmas kebleit mindössze egy szakadt, kinyílt, hasadt fehér rékli fedi, nagy, barna csecsbimbói kilátszanak a rékli rongyaiból. A tudatlan, magyar nemes asszonyok és leányzók, delejes mámorukban csak egy szép ifjú férfit látnak a török tisztben, aki Nedzsáti Resid Fuád efendi fia és vérrokonságban van magával a bagdadi Kalifával és magasra fölszökött lelki lázuknak, testi tüzelésüknek megfelelő állapotukban játszani, mókázni akarnak a több sebből vérző szpáhi századossal. Mindjárt is, mellüket nyomják sorra a tiszt arcába. Ledöntik lábáról a sebesült férfit, de akkor megint meghátrálnak, mert hirtelen feléjük villan a páncélvértvágó kard irgalmatlan pengéje. Ám amikor a szpáhi tiszt a vér- veszteségtől és a harcból való izom-csont-ideg kimerültségtől egy másodpercre behunyja a szemét, akkor a delejes-mámoros, szuka-asszonyok és szuka-leányzók kirúgják a tiszt kezéből a félelmetes páncélvértvágó pengéjű kardot és azzal lejtik tovább őrjöngő, vad és víg táncukat. Isznak mindegyre. A kard körbejár a kezükben. A szpáhi tiszt lassan lecsúszik a fal mellett, noha minden erejével megkísérli a túlélést, lassan mégis lecsúszik a döngölt pinceföldre, halott katonái mellé. — Hé! Kontyos kutya, hát kúrni azt nem akarsz?! — kiáltja Csanaky Janka, miközben mellette a nevetésben vett kimerültségtől Nedeczky Lolli leesik a földre, közvetlenül a török tiszt mellé. Odadől egy másik nő is, mókából. A török tiszt felnyög a fájdalomtól, övéhez nyúl, háromélű, valaha Velence birtokát képező szigetén zsákmányolt levantei tőrkését keresi, de a tőrkés markolatán már ott van egy női kéz, mely megelőzte az övét. 4/C. PILIS. Közel a mámoros delejezett nőkhöz, a szendi lelkész, Szomódi János, aki átokkal-imával, de mindkettővel együtt leginkább és úgy látszik arcán, hogy életfogytiglan is, keresi-kutatja hitvese nyomát, utóvédalakulattal találkozik: protestáns porosz katonákkal, a brandenburgi Nagy Választó Fejedelem seregéből: a zárt, tömör, sűrű alakzatban vonuló pommerlandi lovagok parancsnokához fordul, hogy elmondja a vértes, sisakrostéllyal fedett arcú nagyúrnak mindazt, ami történt. A páncél hallgat, hallgatja a nyomorult lelkészt. — Nagy úr vagy tudom! Tudom, hogy katonáiddal együtt Budavár felé vonulsz. 780
