Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
— Vajon e csatatéren a vértanúság kelyhét kiihatjuk-e? Vajon visszatérünk-e még Buda várába? Vajon elér-e minket a kegy, hogy Allahért meghalhatunk harcolva a hitetlenek földjén? Gürdsi bég az elsők közt hal hősi halált. Mesid szpáhi százados, miután a huszárok és a brandenburgi lovasok katonáit az ütközetben mind levágták: fogságba esik, de amikor a zsákmányoló keresztény katonák pompás arabs telivérjét és díszes főtiszti kardját akarják elvenni, így szól a bátor és büszke Mesid százados, szpáhi-parancsnok: — Őseink, atyáink azt mondták: a ló azé, aki rajta ül, a kard azé, aki magára felövezte! — és mielőtt megakadályozhatnák benne, kardjával szügyön döfi sötétpej pompás harci ménjét, a paripa azonnal lerogy (nem szenvedett és „azé maradt, aki ült rajta!”). Mesid százados abban a pillanatban térdén ketté töri a nagyértékű, díszes és halálosan éles pengéjű szpáhi tiszti kardot, majd damaszkuszi tőrkésével végez magával is: a tőrt saját szívébe vágja, még mielőtt a zsákmányoló keresztény katonák ártalmatlanná tehetnék. Mesid villámgyors minden mozdulatában, és már nem mozdul, nem fogoly. Lovát és kardját is megtartotta „magának”, már halott. — „Insallah!” — ez a tisz utolsó kiáltása. 4/A. PILIS. Vasdinnyei Magdolna jó nagy mulatságot csapott Chepke Katalinnak és Eölbey Katának, a tatai, illetve a zsámbéki végvári várkapitányok hitveseinek, kiknek férjét a török rabként hajtotta el, és akkorát vigadtak, hogy a törökök elvonultak udvarházuk vidékéről, abban a tévhitben, hogy oda már császári keresztény csapatok érkeztek, a zsoldosok csapják a lármát, ők táncoltatják a nőket. Azonban a nevezett némberek — egyelőre — magukban ittak, vigadtak, táncoltak; Magdolna úrleány bábákat, vén nőket szerzett, s azok bájitalokat, varázskencéket főztek egész éjszaka, miközben a nemes nők ittak bent a szobákban járkálva, pörögve a sarkukon, mintha eszük ment volna és énekeltek vad férfinótákat. Ezt jól hallotta a szomszédban lakó, szigorú és tiszta életű Szomódi János, a szendi lelkész, akinek hitvese is, Radimóczi Anna is hallotta a vad nótákat és a bájoló énekeket, amíg őt magát is meg nem rontotta a három némber! „Lehet, hogy nem. lehet, de azért muszáj! Száj! Lehet, hogy nem szabad, az! de azért dukál! Jérce szőke, vörös tarajas őrá a kakas! ördög farkával fenekemben, Oltár vagyon lábam közben!" Vasdinnyei Magdolna további asszonyokat keresett föl a bűbájos italokkal, kik ittak belőle, pörögni kezdtek a sarkukon, forogni kezdtek maguk körül, szoknyájuk és mellyrevalójuk, hajfonatuk is kibomlott: a cserkésző, rejtőző török felderítő és utóvéd csapatok harcosait a legnagyobb rémületbe kergetvén: mivel a félelmet harcban nem ismerő török harcosok női alakba rejtezett dzsinneknek és koboldoknak nézték a pörgő, táncoló magyar nemes asszonyokat és hajadon leányzókat és futa- modvást menekültek a „keresztény varázslat” elől, biztosabb helyekre, a tinnyei tóhoz (tk. a Garancsi tóhoz), annak partját borító ősfák és ősnádasok, bozótosok, rej- tekében húzták meg magukat, csakhogy Magdolna úrleány jól ismerte a tavi világot, a nádasokat is, és a nők élén oda is követte a mintegy 12 fő janicsárt és mintegy 20—24 fő szpáhi lovast kitevő török utóvédet, melynek feladata részben a Pilis megye falvain, erdőségein átvonuló Lotharingiai Károly herceg főseregének kémlelése, részben a szárny-biztosító csapatok zavarása, lemészárlása lett volna. Ezenközben az oldalszárnyakat észak-nyugat felől a főseregre nézve biztosító brandenburgi lovasság néhány páncélos lovagja Uny felől Tinnye felé vágtatva, nehéz vértezetük miatt a Garancsi tavat övező mocsaras-lápos, irtatlan nádasban elakadtak. A brandenburgi vértesek hatalmas — pallós-méretű — kardjaikkal rendet 778
