Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
— De énnekem van, hál’ Istennek! — mondja a társa dühösen. — Tégy, ahogy akarsz. Ütjaink itt Strassburgban szétválnak. — Ügy bizony, Isten veled, Remenyik István! — Isten veled, Gergő. A tömeg forgatagában, mindjárt a kézfogás után: szem elől vesztik egymást. A katalán mesteremberek közül az egyik megszólítja Remenyiket: — Ez meg miféle nyelven mondott beszéd volt fiam? — Magyar nyelven mondott beszéd volt, derék mester! — Az, mint a török nyelv, afféle volna, igaz-e fiam? — Nem éppen, mester! — Hanem te igen jól érted, jól is beszéled a mi nyelvünket, fiam. — Volt időm megtanulni, mester! Spanyol gálya padjához kötve, sok spanyollal volt dolgom ... — jártam Barcelona városában is ... — A katalánok azok katalánok, nem spanyolok, fiam! — Azért csak megértik egymás nyelvét, jobban, mint a magyar a németét vagy mint a magyar a törökét... Én is Budára készülök, mester. — Mi dolgod ott neked? örülj,-és adj érte hálát, hogy Isten a gályapadról kiszabadított. — Az a dolgom, derék mester, hogy harcoljak Buda visszahódításáért a töröktől ! Én magyar vagyok ... — Magyar? — kérdi eltűnődve a katalán puskamíves. — Az. Valaha, másfél évszázada, Buda Magyarország fővárosa volt, a magyar királyok vára és palotája! Akkor, amikor Szulejmán szultán országunkra támadott, gyengék voltunk ellenében és inkább egymás ellen harcoltunk, semmint Szulejmán hadai ellen! Akkor esett el Buda! — Hát a török a magyarokat nem mind ölte meg legott helyben? — Mindet nem. Érdeke se lett volna. Üres, néptelen földet hódít meg egy hódító vagy inkább népeset, hogy azok aztán, akiket legyőzött, dolgozzanak neki és hadainak, eltartsák seregeit, ez csak világos, derék mester, nem? — kérdi Remenyik, aki ekkor a tömeg forgatagában egy villanásra megpillantja a németalföldi nőt, So- lent Esztert, majd nyomban el is takarják előle a térre vonuló dudás-zenészek és víg táncot lejtő kíséretük. Elsodorják Remenyik Istvánt a katalán mesteremberektől a strassburgi vásárosok. De még kiált nekik: — Találkozunk! Bécsben! Vagy már csak Budán! Isten vele, mester. — Isten veled, fiam! Paraszt zenészek, elzásziak, rajnaiak, mosel-vidékiek: hosszú fakürtöket, bőrösdudákat, pásztor-furulyákat, tekerős hangszereket szólaltatnak meg a piac-téren, a dóm-téren és környező, népekkel-zsúfolt vásáros utcákon végig: tart a tánc, a búcsú ez már, a nagy nyári strassburgi vásártól: de még hatalmas a kínálat: még a standok, a vásáros sátrak teli vannak mindenféle áruval: a diákság borospincéről borospincére vándorol, nem-különben a mesterlegények és velük az elzászi, a moseli, a rajnai szőke leányzók, táncolva, a diákokba, a mesterlegényekbe karolva, csak sört vagy bort inni állnak meg, azután tovább: a tánc! a zene! az ölelés! a kapualjak: teli ölelkező párokkal, akik pár perccel előbb még nem is ismerték egymást. Szólnak a hosszú rajnai fakürtök, a tubák, a kíntornák, és a bohócok körül sűrű a tömeg, nagy tolongásban: dudák, sípok, pátszorfurulyák, csörgők, dobok és tánc: mindenfelé, amerre csak látni. Remenyik Istvánt is táncba viszi egy szőke moseli leányzó: sokáig járják a táncot, egészen addig, amíg Remenyik István meg nem pillantja az imént látott nőt, So- lent Esztert, majd ismét szem elől téveszti, de mire fölocsúdik, addigra a szőke moseli leányzó már más ifjúval járja a víg és vad táncot. Egy pódiumon olasz artisták, vásári mutatványosok szaltóznak, előre-hátra, erőművészek, kard- és tűznyelők szórakoztatják a Strassburgba sereglett népeket. Kondul a strassburgi dóm főharangja: a dóm óriási óraművének körbenforgó figurái megindulnak, a merev bábuk közül elsőnek kihajlik a halál figurája: kaszával, homokórával, vigyorgó csontvázarc és akkor az óramű elakad. 775
