Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
A bíborosok, érsekek, püspökök, apátok, kanonokok, rendfőnökök, papai nunciusok mögött néma sorfalban állnak, vértben és hadijelvényes harci lobogókkal: a birodalmi lovagok, — Reichsritter —, a szabad birodalmi lovasság" — freie Ritterschaft — színe-virága, rajnai, sváb, frank lovagok. Valamennyien őszentsége áldásáért jöttek, hogy azt magukra és fegyvereikre véve, mind meginduljanak majd: Budavár visszavívására. Az ő páncélos sorfaluk nem annyira „barokk freskóba", inkább középkori metszetekbe illő — ijesztő! — „kis részlet". Hölgyek is jelen vannak a főrangú egyházi és katonai gyülekezetben: őszentsége szépséges unokahúgai. Öközöttük (csak egy villanásra — most pl. mint Medici v d'Este hercegnőt látjuk) föltűnik a németalföldi, a szépséges hollandus Solent Eszter arca és alakja. Itt, Castel Gandolfóban épp csak egy villanásra látjuk, kezében különös török talizmán, azt nézegeti, majd kivonul társnőivel, a sziklaperemre épített teraszra, nézni az Albano tengerszemet, a szürkén-ezüstösen csillogó, mélybe vonzó víztükröt. Itt: Solent Eszter: őszentsége, XI. Incze pápa unokahúga szerepében jelenik meg. A török talizmánt a birodalmi lovagrend egyik parancsnokától kapta, „zálogul?”, ajándékba? vagy csak egyszerűen a zord arcú lovagtól. A tengerszem tükre higanyosán, sötétezüstösen villan, amikor szél szakad rá a néma, mondulatlan vízre, le a szürke, éles sziklafalakról, az ijesztő tömegű szirtekről. Az egyik szirten csuklyás szerzetes áll, mintha arra várna, hogy alászédüljön, lezuhanjon a tengerszem áramtalan, mély vízébe. Templomos lovag, övén: kard! Meztelen pengéjű, hüvely nélküli kard, melynek markolata keresztalakú. Amikor a szörnyű szírt szélén álló fegyveres szerzetes észreveszi Solent Esztert, keresztet vet magán — és „Apage...” suttogással — elfordul őszentsége szépséges unokahúgától, ki mosolyog és int felé. Őszentsége lassan Castel Gandolfo sziklára, szíriekre épült várkastélyának — afféle fellegvár ez — egyik kisebb (bár ez a szoba is teremszerű!) dolgozószobájába indul, a bíborosok és más világi főrendek kísérik, a mennyezetet arany felirat díszíti: O A. M. D. G. „Omnia ad majorem Die glóriám” Domenichino és Guido RenUfreskói díszítik a Pontifex Maximus könyvekkel telezsúfolt olvasóállvánnyal, álló írópulttal és nehéz asztallal, magas támlás bársonykár- pitú székekkel bebútorozott — „kisebbik” — stúdióját, dolgozószobáját. A birodalmi lovagok közül csak a parancsnoki keresztet viselő nagymester követheti a pápát, társai addig künn várakoznak, természetesen meg nem ingó sorfalat állva mindegyre. A Nagymester, Rhainald Nordmark von und zu Buttlar-Brandenfels kilépett a páncélos sorfalból, követte a bíborosokat, az érsekeket. A Nagymester megnézte a biztos őrzés végett a mahagóni polcokhoz és tartó- állványokhoz hozzáláncolt kódexeket, behunya a szemét, álmos arca azt tükrözte: szívesen venné, ha Őszentsége igen rövid beszédet, „eligazítást” tartana, majd még rövidebb áldásosztást, s még ennél is rövidebb misét celebrálna, lent a sziklakápolnában. A birodalmi lovagok Nagymestere rövid alvás vétele után, szívesen és nyomban elindult volna ijesztő páncélos egysége élén: Bécsen keresztül, Budavár felé, a háborúba. Nem csalódott: XI. Incze valóban rövid „eligazítást” tartott: — Isten áldását kérem a Szent Liga szent céljára és a szent cél eszközeire: reá- tok és énreám is! Kérem, kívánom, áhítom ezt a háborút! Azt óhajtom, hogy legyen az idei is annus decretorius, amiképpen az volt az Űr 1624-ik esztendeje, amelyet azután későbben a vestfáliai béke megkötésekor, mint határidőt, mint elvet és mint 773
