Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
DÜBAI PÉTER Budavár visszavívása, 1686 Irodalmi forgatókönyv (rövidített változat) GÁLYA. Evezőpadhoz láncolt, kötözött gályarabok énekre-imára húzzák az evezőlapátok rúdját a hajófenéken, mögöttük a felügyelők, korbáccsal a kezükben, tartani kell az egyenletes húzás-ütemét, nem a zsoltárok, hanem a korbácsok „hangjára” kell evezniük. Mind protestáns gályarabok, mind magyarországi protestánsok! Egymással beszélniük tilos! A korbács az első szóra lesújt a mezítelen hátakra. A tenger. A gálya. Az evezőpadokhoz láncolt-kötözött rabok a tengerből nem látnak semmit. Remenyik Istvánt, aki az egyik evezőpadsorhoz láncolva, ütemre húzza az evező hatalmas rúdját a hajófenéken, közöttük látjuk meg. Fent a fedélzeten a kapitány mondja a kormányosának: — Ha most egy holland hadihajó felbukkanna, akkor a sortüze után nincs már min törnünk a fejünket! A hajófenéken sor-egymásutánban elhelyezett evezőpadokon a gályarabok ütemre húzzák a nehéz rudakat! A láthatáron megjelennek annak a szigetnek a körvonalai, ahová a gálya tart. A gálya szállítmánya, egész rakománya: salétrompor, kénrögök és más tüzelésre alkalmassá tett: lőpor, lőszer- és robbanó- és gyújtóanyag. A magyar protestáns gályarabok mégis reménykednek, arcuk a kínban is boldog, a megszállottakhoz hasonlítanak. Testükön verejték csorog, de a víz-fejadag meg sem közelíti a kiverejtékezett vizet. Valamennyien nyakvasat és béklyót viselnek. A rabok olykor mégis szót váltanak egymással, attól függően, hogy korbácsoló hajcsárjuk elfordul-e vagy éppen az ő evezőpadjuknál áll. Az árboc-kosárból kiáltás harsan, mely megzavarja az evezős gálya kapitányát és tisztjeit. Ekkor zajlik le a váltás megalázó művelete, megbéklyózott gályarabok váltják fel a padokon az evezősöket. Az ürülék és a vizelet tartására szolgáló tálakat és csöbröket az új evezősök takarítják el, az emberi mocskot a tengerbe zúdítják, de a mind viharosabb tenger hullámai visszavágják az egészet, be az evezősök szűk kamráiba. Az árboc-kosárból hadihajót jelez a figyelő matróz, föltehetőleg hollandus hajót. A váltás evezősei megtámadják a csekély török őrséget, egymást ölik, de az őrség ereje csappan, s mielőtt kifejlődne a tényleges harc, már a gályarabok vannak számbeli fölényben; sortűz adatik a hajó fedélzetére, a protestáns gályarabok közül az egyik fáklyával rohan a lőporos hordóhoz. A török őrség már nem képes visszatartani a „kamikázé” akcióját. — Hát nem látjátok, micsoda könnyű tömlöc ez! És kívül a tenger! A szabad világ megmutatkozott Isten által, a mi tévelygő szemünkben! — kiáltja Remenyik István, amikor — váltásban — leveszik a nyakvasat róla, de a béklyót nem, mely mindig csak egy lépésnyi szabad járást enged, azután újra rászorul a bokákra. — Leopoldus, ha valamit Lajostól megtanult, akkor csak ennyi az: „akik az Isten és az Ö egyháza ellen fellázadtak, hajlamosak arra, hogy uralkodójuk, az »ő<> királyuk ellen is lázadjanak!” — mondja az egyik lelkész a társának. — Hát éppen ebben a fejedelem vallásának, hitének a titka! A lőporos hordó robbanása leszakítja a fedélzetet a hajóbordákról és gerinctőkéről, itt rabtartók és rabok — a tengervíz aláhúzó elemében — között már nincsen sok különbség. 769
