Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Hauber Károly: Jókai Anna: Jöjjön Lilliputba!
mára. Az autentikus emberi lét nem pénz s hatalom függvénye, boldogságunk lehetőségét magunkban hordjuk — ez a Vörös és vörös legfőbb mondanivalója. A tolsztoji „jobban élni vagy jobbá lenni” dilemma ölt testet Szomjas Juli történetében, s a mű egyértelműen az utóbbi mellett tesz hitet. Cselekménybonyolításával, jellemábrázolásával Stendhal regényéhez kapcsolódik a Vörös és vörös, de azt idézi tárgyszerű, ugyanakkor a finom iróniát sem nélkülöző előadásmódjával is. A szüntelen viszonyításhoz és szembesítéshez minden együtt van tehát. Két fő tanulsága van ennek (olyan tanulságok ezek, amelyek a ciklus valamennyi alkotására igazak). Egyfelől az, hogy a társadalomban az alaphelyzetek, ha más formában is, újra és újra ismétlődnek, így a történelemben — az emberi mentalitást tekintve — a fejlődés csupán látszólagos. Másrészt szembeötlő, hogy a megidézett alkotások mindennémű tragikuma és romantikus pátosza a komikum és a kisszerűség langymeleg állóvizébe fullad ezekben a művekben. Julien Söreinek még megfelelő halál jutott osztályrészül, Szomjas Julinak be kellett érnie azzal, hogy kiveti magából az az „elit”, amelyhez felemelkedni merészelt. A Gorkij Éjjeli menedékhelyéhez kapcsolódó Üdülő a mélyben című írás „Kosztiljovja” csupán egy alapos verést kap, „Színészének” öngyilkossági kísérlete a komikumba torkollik. . . Művészileg hitelesen ábrázolt társadalmi valóság — a „kölcsönzés” ellenére, amely azonban éppen azáltal hatványozott erővel képes kisugározni az írói világképet, ez jellemzi a Vörös és vörös s az Üdülő a mélyben című írásokat. A ciklus másik két darabját azonban (a címadó műről, mivel más műfajba tartozik, e keretek között nem eshetik szó) halványabbnak, kevésbé sikerültnek érezzük. Ezek az alkotások végkicsengésüket tekintve ugyan nem, ám megformálásukban gyökeresen különböznek a fent említettektől. A cselekmény jóval szegényebb ezekben, s akár a jellemek, lazábban kapcsolódik a mai magyar valósághoz. Annál nagyobb szerep jut vele szemben a narrációnak és a belső monológnak. S a stílus is átalakul: metaforákban tobzódó barokkos körmondatok, költőiségükkel már- már versbe kívánkozó tő- és bővített mondatok teszik líraivá. Elsősorban az utóbbiban érhető tetten Jókai Annának az a törekvése, hogy az űjjáteremtett történetet a visszatérő mítosz jegyeivel ruházza fel. Az eredmény láttán azonban kétségeink támadnak. A klasszikus műből átvett, ám egyszersmind átalakított és „lefokozott” sztori olyannyira mesterkéltnek hat ebben a hangszerelésben, s ezáltal a tényleges történet s a narrációban és a belső monológokban testet öltő gondolati meditációs futamok oly messzire távolodnak egymástól, hogy hiába mindkettő egyazon tanúsága — a művek esztétikuma csorbát szenved. Az ifjú halász és a tó című írásban például az egyik is, másik is azt sugallja, hogy világmegváltó tettekre ma már nincs lehetőség, s hogy éppen ezért „ne a vágy mértéke szabja meg a távoli célt, hanem a közeli cél mérete a vágyat”. Olvasása közben azonban mindvégig azt érezzük, mintha a szüzsé valaminő lírába transzporált, bonyolult változata volna a fabulának, amely próbára teszi ugyan rejtvényfejtő képességeinket, egész személyiségünkre hatni azonban nem képes. Megváltoztatva a megváltoztatandókat ugyanez érvényes a kötet második részének metaforikus típusú novelláira is (Ember tervez. Harmónia), s ez is amellett szól: Jókai Anna tehetségét egyelőre még a kétdimenziós realista novellában képes jobban kamatoztani. Ebbe a típusba tartozik, s ekként korábbi novellisztikájához kapcsolódik könyve második részének többi írása. Művészetének jól elismert erényei vonulnak föl a Tiszta vizet a pohárba, a Tavaszi hó, A garnitúra című elbeszélésekben (hogy a legjobbakat említsük): szerkeszteni tudása, kitűnő érzéke ahhoz, hogy drámai atmoszférát teremtsen, kellőképpen adagolt iróniája, mely majd mindig célba talál. . Néhol azonban még mindig kísért nála a verbalizmus és a tételszerűség. Hagyomány és újítás találkozik Jókai Anna új könyvében; írásainak egy részével már kitaposott ösvényen halad, másik részével pedig új utakra tör — nevezzük végre nevén —: az intellektuális próza irányába. Egyenlőre úgy tűnik, az előbbi járhatóbb számára, de ha az utóbbin lép tovább, útja alighanem akkor kecsegtet nagyobb sikerrel, ha megtartja régi erényeit. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985.) 766
