Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 8. szám - Beke László: Erdély Miklós: Kollapszus orv.

B EK E LÁSZLÓ

Erdély Miklós: Kollapszus orv.

Mi azt mondtuk múlt csütörtökön: befejezte. Ö azt mondta, még 1983-ban; „A befejezés fájdalmas méltóságába mindig egy kevés sértődöttség is vegyül ..Mi azt mondtuk: iszonyatos űr fog maradni utána! De ő rendületlenül folytatta, még akkor, mintha meg sem hallotta volna: „...amit az a gyötrő űr egyenlít majd ki, amit a kivonuló maga után hagy.” Mi hisszük, hogy tudjuk, hová ment. ő ezt nálunk sokkal jobban tudta: „Az irány taianságban hazakészülődtem.” Mi megállapítjuk, immár az ő szavaival: „várakozás közben elaludt”. Egy pillanatra még visszafordul (nem tudni pontosan, hogy kire érti, s hogy van-e benne gúny vagy öngúny): „Már valaki más járkál helyetted.” De ki volna az? próbáljuk faggatni megzavarodva nagy gyászunkban. ö, zavarunkat azonnal észrevéve, kicsit hamiskásan: „özvegyen marad a gyász.”

Zavarodottan gyászolunk, ügyetlenül kerülgetjük az űrt, amelyet az 58 éves korában távozó Erdély Miklós maga után hagyott. Tegyük hozzá a nekrológok és gyász- jelentések stílusában: „hosszas szenvedés után”, mely megállapításnak azért van itt a helye, mert áprilisi (egyszersmind Magyarországon az első) kiállításáról (ahová gyengeségében már el sem tudott menni) azt mondta: „egy külön teremben ki kellett volna állítani a szenvedéseimet is.” Festményeit és festmény értékű rajzait mutatta be a Zichy-kastélyban, amelyek az elmúlt két-három év alatt annyira új szellemi terepet cezdtek felparcellázni, hogy legszívesebben még most is elkerülném jellemzésüket. Tisztán gondolati megfontolásból festett (ezért akár ^konceptuális festményekről” is seszélhetnénk), matematikai, zenei, népművészeti, köznapi vagy éppen gesztuális je- eket lényegített át, előre eltökéltein alkalmazott olyan kirívó anyagokat, mint a szu- ■ok, a ragasztó, a spray, az indigó, de olyan varázsosan bársonyos, világító, áttetsző, ompán izzó, lágyan hullámzó, zaklatottan kavargó és robbanó felületeket teremtett, nelyektől mosolyogni kezdtek az emberek s még a legszakértőbb szemek is csillogni átszottak. És ami a legmeglepőbb: tisztán gondolati megfontolásból jöttek létre a egtisztában érzéki, érzelmi, festői értékek.

Nehéz megítélni, hogy hányán gyászoljuk, néhány százan-e vagy több ezren, pert azok mellé, ákik korábban is szerették mindig váratlanul érkező, hasító szép- |égű és kitörülhetetlenül az agyakba mélyedő megnyilvánulásait (verssorait, téziseit, »aradoxonait, előadásait, tárgyait, montázsait, gesztusait), most olyan új festmény- |ajongók serege csatlakozott, akik a korábbi „provokatív”, extravagáns”, „bonyo- pltan intellektuális” Erdélyről mit sem tudtak.

Pedig mindvégig ugyanarról az Erdély Miklósról volt szó. Rengeteg szálat fújunk visszavezetni a legutolsó rajzoktól a montázsokon és a koncepteken át a leg- orábbi akciókig és versekig. Az iménti felsorolásból kimaradt a film. Utolsó mun- ája, a játékfilmfesztiválon is díjazott „Tavaszi kivégzés” nemcsak önéletrajz és Isist, hanem egy álom rekonstrukciója is, ugyanúgy, mint az 1977-as „Álomrekons- •ukciók”. Ugyanúgy ezek is visszanyúlnak a tudattalanba, mint a „Verzió” vagy a sztán zenei struktúrájú „Partita”, s ugyanúgy a gondolatiság rejtett szépségeit ke- 5sik, mint hetvenes évek eleji-közepi természettudományos előadásainak fiimi il- isztrációi. Egy Erdély filmjeivel viszonylag frissen ismerkedő művészember pedig alahogy úgy fogalmazott, hogy zsidó-keresztény valóságunknak ennél pontosabb legformálásait még sehol nem találta. Pedig nemcsak a tiszaeszlári Solymosi Eszter irténetének filmrevitelénél volt jelen ez a gondolatkör, hanem mindvégig, a kalce749