Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Elek Tibor: Az első magyarországi monodráma-kötetről (Kocsis István: Széchenyi István)

déul: „ha az ember meghajol, beletapossák a porba — a lehajtott emberi jő úgy vonzza a taposni vágyó csizmát, mint a mágnes a vasat.”

Az Árva Betlen Kata és a Széchelyi István című drámák az előző háromtól nem annyira eszmeiségben, mint inkább abban különböznek, hogy kimerevített szituáció helyett epikus életanyag drámai bemutatására vállalkoznak, de természetesen itt sem a cselekedetekre, hanem az őket indukáló belső lelki életre koncentráltan. Az Árva Bethlen Kata a hitért és a szabadságért vívott, reménytelenül is feladhatatLan küzdelem himnusza. Egy önmagából kilépni nem tudó szabad délek vívja itt harcát, mindig legyőzötten és mindig újrakezdve, evilági hatalmaikkal, Istennel, a Sorssal és önmagával. A sorozatos veszteségek után törvényszerű, hogy a dráma egyik forrpontján önmaga kérdőjelezi meg szabad lelke szabad akaratát, történelmivé tágítva ezzel a problémát: „Szabadságával tudhat-e élni, kinek fején nehéz bakancsok tipornak?”. További sorsa maga az el nem hangzó nemleges válasz. A mű drámaiságát a megújuló inekifeszülések és megvenettetésék, a lázadás és megnyugvás, a hit és a hitetlenség közti ellentét állandó és szinte ritmikus hullámzása adja. A darab végéről lemaradt a korábbi változatokban felhangzó didaktikus kérdés, de így is nyilvánvaló, hogy mint minden hősével, Bethlen Katával is az önmagát vállaló, de a másokért élésről sem lemondó ember legyőzhetetlenségét kívánja példázni Kocsis.

Szinte törvényszerű, hogy a drámaíró Kocsis István „a legtalányosabb magyar”- hoz, Széchenyi Isvánhoz is eljutott. Hősei közül az ő életének volt leginkább meghatározója az önmagával szembeni szakadatlan küzdelem. A magyar nemzet megváltását célul kitűző Széchenyi alakja alkalmas arra, hogy Kocsis direkt ikiszólások nélkül elmondhassa Közép-Európára, nemzetre, nemzetiségre, nyelvre, kultúrára, történelemre és politikára vonatkozó, mának szánt gondolatait. Hiába azonban a sok nemes eszme, nem sikerült még egyszer — ami az Árva Bethlen Kata nagy bravúrja volt — az epikus élettények bemutatása közben eleven drámai feszültséget teremteni. Széchenyi egész mozgalmas életének és gazdag gondolatvilágának, lelki konfliktusainak ilyen aprólékos részletezéssel történő megjelenítése monodrámában — eleve kudarcra ítélt vállalkozás. A végeérhetetlen szóáradatban (kétszer három felvonás a darab) Széchenyi igazi drámája elsikkad, a néző unatkozik, a színész elfárad, ha meg tudja is tanulni szövegét. Az író mintha megfeledkezett volna gyakran hangoztatott tételéről, hogy a drámaírónak, a színésznek és a színháznak öntörvényűségük ellenére is egységet kell alkotniuk. A Széchenyi saját írásaiban kibontakozó személyiség- rajzhoz sem adott igazán újat műve. Az egyetlen jelentős változtatással pedig lényeges történelmi tényeket alakít át koncepciója érdekében. Széchenyi a reformküz- delmek idején nem megjátszotta a szövetségest, nem alaikoskodott, nem tartotta az uralkodót zsarnoknak, és korabeli nézetei közé nem illik az ilyen: „Velük, míg lehet — mindent ellenükre, ellenükben, ha másképp nem lehet...” Széchenyi tevékenységét ekkor a kényszerű, de őszinte együttműködési szándék jellemezte.

Mivel Kocsis mai élettényekkel nem tudja megírni, nem írhatja meg a jelen igazi drámáját (ahogy egyetlen mai tárgyú társadalmi drámájának — Nem zárjuk kulcsra az ajtót — kudarca is bizonyítja), a történelem analóg helyzeteiben keresi önkifejezési lehetőségeit. Így szimbólumokkal, metaforákkal, aforizma tömörségű igazságokkal tarkított, az indulnti-érzelimd telítettség miatt is lirizált, helyenként költői szépségű szövegével pendít meg jelenünkben pattanásig feszült húrokat. Azért is kár lenne ezt elhallgatni, mert a feszültségteremtés egyik fontos forrása Kocsis műveiben. Igazán értékes drámai mű megalkotásához ez azonban éppúgy kevés lenne, mint az erkölcsi, eszmei mondanivaló abszolutizálása. Hiába csendülnek fel a legnemesebb gondolatok, a legszebb vagy legkegyetlenebb szavák, ha az őket kirobbantó feszültség, a kimondásukhoz vezető belső küzdelem hiteles megjelenítése elmarad.

Kocsis monodrámái is azért egyenetlen értékűek, mert ennék az igénynek nem mindig tud megfelelni a szerző. Művei olykor adósak maradnak a fcatariikus erejű drámaisággal is, azt gyengítő dramaturgiai megoldásokat, szerkezeti hibákat, lélektanilag hiteltelen helyzeteket tartalmaznak. Legjobb hagyományos szerkezetű drámái (A megszámláltatott fák, Magellán, Játék a hajón) a monodrámák többségénél mélyebben szántó, továbbgondolásra inkább késztető, megrázóbb élményt nyújtottak.

68