Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)

idejet ellem, az éjszakai napóra szerint. Álmodni akartam, s közben álmom minden elemét a tanári lakásból vettem kölcsön, melybe ezzel a lánnyal együtt — és mégsem egyazon időben — vetett a véletlen, annak pedig nincs ideje, érzelmi pillanata sincs, az már történelem, vagy szinte. Vagyis az álmom sem igazi, ha múltja van.”

„Egy marha” — gondolja a lány.

— Anyád — mondja a férfi —, az anyád most alszik. Túl sok altatót szed.

— Te eteted vele? — kérdezi a lány.

— Akarod? Bármit megetethetek vele.

Hát így, ilyen sejtelmesen. Mondjuk, csend lesz, egy öreg melás kanyargós füstöt fúj belé. Így minden a helyén van, miközben mégsem. A férfinak válaszolnia kellene. Azt mondja miközben melléhez szorítva a lány lábfejét gyömködi:

— Izgalmas.

— Noná!

Ezt a lány mondja. Persze, ahogy a városhoz közelednék, a modoruk is változik,

— Egy, kettő, három, négy, öt — számolja a férfi hideg lábujjakat.

— Megvan mind — mondja a lány.

— Egyet sem veszítettél el, amíg utánam jártál.

— Jöttem.

Egymásba kulcsolt kezekkel szállnak le az állomáson, dereng a reggel, derűs, az eső hátramaradt, a város áll, bár mintha lengetné a hajnalifény.

— A bőrönd — szólal meg mögöttük a bolond; arca valamiért véres —, a bőröndjük.

(Így is lehet. Emitt annyian vagyunk, hogy mind ismerjük egymást, legalábbis egy bukaresti taxisofőr szerint.)

/

698