Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)
— Mária? Ez Maria, főnököm! — Behívjam, tanár úr? A lány látja kintről, a csúszós peronról a férfi magasba lendülő kezét, amint szélmeresztett ujjakkal csendet int, ahogy „ácsi”-t a kisvárosi fényes vendéglő füstjében a zenekarnak. — Éppen csak Pityuka hiányzott most nekem, édes bolondom. — mondja a lány. — Ügy látszik, kiesett az ágyból, a mama mellől, s nocsak, félig-meddig fel is öltözött. Biztosan hull a mellszőrzete már. Menjünk a francba! — Vissza is ötven — mondja a bolond, s lassan szájába tolja, majszolni kezdi a szétázott cigarettát, aztán hosszúakat köp, amíg a lány bőröndjéről felemelkedve lassan olyan közel megy hozzá, hogy megérzi ruhája meszes szagát, s megfogja a — Több pénzem nincs — mondja a lány —, de visszafelé is megállhatunk, ha megint akarod. Természetben fizetek. Rákap az ember, akárcsak a mamája... — ötven — mondja a bolond. — Na jó — mondja a lány és hirtelen sötét szájjal felvisít: — Pityu, Pityu, Apu! Ezt az állomásfőnöki irodában akkor hallja meg a férfi, amikor éppen azt mondja: — Jézusom, nem elég a dió, az íz, amit az ujjamból szoptam, az álmomat is loptam. Minden része külön él, valahol. Nem ölhetem meg ezt a nőt? — Szeresse — mondja az állomásfőnök. — Logikus. — Pityu — visítja a lány. — Apu. — Engem kiáltott? — kérdezi bent a férfi. — Apu — mondja az állomásfőnök, és vékonyan felröhög. •— Maga, tanár úr, most egy apu. Fusson. Jön a vonat, apu. A vonat kifúrta magát a sötétből, szétpreckelte a helyi esőt, csurgó ereszekkel beállt. A többit tudjuk, nyájas olvasóm, kibicem. Hőseink felszálltak a vonatra, melyben az elmúlt esti vacsora szagát fújták szanaszét az ingázók, valamint elhűlt cigaretta- füstöt. Mióta rövidébb padokat raktak a teremkocsikba, ülve aludt, aki -tudott, s aki nem, panaszkodott a padokra. Egy ilyen ülésen szorult egymáshoz a férfi (Pityu) és a lány (Mária). S ha igaz az előbb bőven kifejtett, anyai ágyban történt véletlen, mely kettőjüket félig rokonítja e ékként magyarázattal szolgál, azt mondja a férfi: — Mária! Mire a lány: — Hagyd Pityu, bújj vissza az anyámba! Kérdezhetné, persze azt: „anya hogy van?” — de nem kérdezi: az illetlennek, sőt szemérmetlennek hatna. Azt Is: „ronda voltam a bolonddal?” — de férfi-hősünk ennek nem ismeri imagyarázatszerű előzményét. Leginkább azt kérdezhetné a lány: „maga mit keres itt?”, vagy jogosabban: „miért?” De a bonyolultságból elege volt, márpedig a férfi magyarázata bonyolult lenne, ő pedig fáradt, s azt a „miért”-et netán anyja ráncaival Indokolnák („mint templom kisápadt falán a napóra, mely egyszerre mutatja teljes köre minden fokát” stb.), ő maga is ráncokat gyűr már a szeme alá, ha pislog. Pislog. — „Mintha”, gondolja a férfi. — Megkérhetlek valamire? — kérdezi. — Mintha csak az anyám lennél — mondja a lány. — Gyere, Pityu. — Mutasd meg nekem a lábadat. Csak a lábfejedet. Ügy vágytam rá. — Erre ki tanított ki? — kérdezi a lány, miközben kifűzi cipőjét, lerángatja vastag frotírzokniját, s a férfi arca elé emeli kurta, szögletes lábfejét. — Né, hideg. — Megmelegítem — mondja a férfi, s két tenyere közé fogva dörzsöli ujjait. — Ne ijedj meg. — Én már semmitől. Szopogathatod is. A férfi, a lány szögletes lábfejét melengetve tenyerei között, az idézőjelek szögesdrótjai mögött ekként méláz: „Ez felnőtt már az anyja fölé, kis papucs, s én annak 697
