Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)

— Vagy a sírkő, igaz? Szépen tetszik mondani. Halotti búcsúztatóval jól keresne nálunk a tanár úr.

— Vagy úgy meredtem ki, magamból, mint halszálkák a zsíros léből. Így jobb? A maga szeme éppen olyan, mint buborék a vörös paprikás hallevesben. Mikor jön az ellenvonatan? A menetrendet nézze, ne engem. Lökje idébb azt az üveget

Kint a lány ismét a hideg ablaküveghez keni a kaját — „fogatlan kígyók” —, és azt mondja:

— Látod, bolondom, a lámpák alatt a fénykúpokat? iMint egy-egy kifordított pince, vagy kút: a mélyük világos. Hullnak belé a rossz angyalok, s ki belőle, a sötétbe. Minden benne van és mégsem. — A bolondra néz, akin elázva kisimult a bádogszerű vászomruha minden harminc éve belegyűrődött ránca. — Ne félj, csak nagyon fáradt vagyok, azért mondok ilyeneket. Legalább te ne félj.

Aztán csurgó tetőcsatornákkal beáll a hajnali munkásvonat, a bolond két kézzel rángatva a lépcsőig viszi a bőröndöt, az skorbutos kék foltokat ver lábaszárára. Az ajtóig felemelni már nem marad ereje. Az állomásépületből kirohanó, viharkabátos férfi tolja fel a bőröndöt, aztán sokáig, undorodva törli kezéről a sarat a vonat fényes szerelékeire.

— Lökje bennebb magát, hölgyem — mondja a lánynak, aki éppen lennebb lép a lépcsőn, két keze közé fogja a bolond esőtől síkos arcát, és ráhajolva megcsókolja lehunyt szemét. — Na, mi lesz?

IV. Molto inteUectuale

Ugye, kedves olvasóm, kibicem, megértettük — én is csak menet közben —, hogy emitt pusztán időeltolódásról, ha nem egyenesen időrésről van szó, melyen át álmot lehet látni, egy ártatlan pillanatra. Fatális nyílás ez: besüthet rajta éji napfény, beeshet eső, vizesen oldódva minden véletlenszerűnek látszhat — a látszat! —, mert minden megtörténhet, akár egy hajnali mező álságos végtelenében vagy koszorúérben, melyen végső célirányos útjára indul egy elhalt vérdarab, halálos röggé szilárdulhat a csövekbe fagott éltető mozgás (miközben folyékonyan ezer útja lenne), vagy annak egy része legalább. (Az ember mint lövedékké sűrűit vérdarab, az erek mint görbe puskacsövek: szitává lövik a ránk akasztott láthatatlan céltáblát, ahelyett hogy egyből a közepébe... Vagy éppen az infarktus lenne az igazi pontosság, (kapásból? Hősünket mégsem ítélhetjük halálra, nem vagyunk isten, csak ahogyan ő: kínjában teremtve. )Viszont ugyanilyen rés — időrés ám! — a születés bíbor útja is: mikor az éles elmékkel kultúrhistóriailag tompára vásott Szkülla és Kharübdisz egy pillanatra, arra a pillanatra — talán elcsodálkozva— megtorpan összecsapásából; mintha szétfeszítené őket valami, egy törékeny újszülött vagy egy szívroham — ahogy a tapsolni készülő vérvörös tenyereket —, véletlenül, de örökre, ahogyan állniuk kellene, miközben köztük átsuhanó hőseink bárkik lehetnek: mindegy, ki tükröződik a vak sziklafalon.

A véletlen lehet, ekként, akár magyarázat is — lásd alább —, persze életre-halál- ra, mint egy jó játék. Úgy, hogy az életünknek is megvan a maga igazság-pillanata — az érzelem, a rövidzárlatos idegpályák fényében kimeredt árnyékokkal látszik —, mint akár a történelemnek, melyben egy, mindenki által ismert és letudott jelszó életbe-, sőt fegyveresen húsbavágóan feragyoghat arra a pillanatra. Egyenlőség! Testvériség! Szabadság! — Az időben ott lehet. Például. Legalább ide-odabent, akár az álmodott eső. Általában — lám példám — lekössük az igazság pillanatát, mert elmúlik, mire észrevesszük, hogy elérkezett. Férfi-hősünk ezért siránkozni fog. A lánynak még van egy ideje — férfit is szülhet; akár egy (bolondtól.

Remélve hát, hogy az eddigi adatok rögződtek a hőseinkkel egy koszton tartott agykérgek épen maradt részein, sőt a kerek retina egy sarkában is, kissé visszapörgetve a meg sem történt történetet, újra kezdem onnan, „kissé elölről”, hogy...

— Itt van az utóda, tanár úr — szólalt meg irodájában az állomásfőnök a férfi háta mögül, aki tükörképét nézi az ezüstderengésű hajnali ablaküvegen, s a lányt látja: egy bőröndös bolond kíséretében jön.

696