Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)

ven, kajszán lógott rajta a vászon kezeslábas, mintha harminc év múltán egy meszes sa-roglyából exhumálva tukmálták volna rá a szomszéd faluban, s ő azóta is ingatná a fejét, hogy köszöni szépen, de nem kell neki. „Munkaszolgálatost lőhettek tarkón ilyen ruhában, amit aztán elismervény ellenében hazaküldtek a gyászoló családnak.'1

A fekete felhők újra, lassan égre másztak, hasuk alá gázolták a füvek hangjait, tele tőgyük a dombra lógott.

— Nem megy? — szólt hátra a lány.

— Elérünk — mondta kegyes visszhangként a féleszű. — Napvilágnál jő a tütü.

A feltúrt krumpli-föld sarába eresztette a bőröndöt és ráült; alább süllyedt a

földbe egy -araszt.

— Ne tessen engem nézni — mondta. — Piros leszek.

— Úgysem látszik kolléga. Legfennebb az Isten látja azzal a fél szemével, né — mutatott felfelé, ahol semmi nem látszott.

— Szivara van-e, tanító néni? — kérdezte a bolond, s közben fel, az Isten fél- szeme felé nézett, de semmit nem látott.

A lány az orra alá tartotta a szétnyílt csomagot, a bolond holdas körmű, ápolt ujjaival sorra megcsipkedte a cigarettákat, végül kiemelt egyet és megnyálazta.

— Gyufám nincs — mondta a lány.

,,A Hold az Isten körme — gondolta —, felcsíphetne.”

— Üljön már le — szólt rá a bolond.

— Felhűlök, s akkor hiába utazom. Esetleg elvérzek.

A bolond -a térdére vert, felpo-rzott kir-itkult nadrágja.

— Várni kell — mondta. — Valakinek van gyufája.

A lány egy ideig körözött körülötte, nagy darabokat szakított a sárból, amíg át nem ázott a félcipője, akkor a térdére ült, érezte a csontos, satnya combot, ült, -nézte a látóhatárnál tágasabb eső alá feküdt mezőt, azon túl a hegyek tömör árnyait. Két órájuk volt a vonatindulásig, ültek a beborult tágasságban, várták, hogy jön valaki, tüzet ad.

— A gumicsizmámmal fizettem ki a házbárt — szólalt meg a lány. — Meg a sok kacsatojást, amit megetettek velem, mert nekik úgyis rákot okozna. A gyermekek zsíroskenyeret ettek. Román nyelvgyakorlat címén minden reggel megkérdeztem őket. Sorra ugráltak fel: zsíros-kenyér, zsíroskenyér, zs-íroskenyér, rántotta, zsíroskenyér, zsíroskenyér... Én vonalakat húzgáltam egy füzet szélére. Hova tovább egyre többen mondták, hogy rántotta, a végén mindenik. Úgy látszik, elárulta az -arcom, hogy nagyobbra tartom a rántottét. Hazudtak, de elképzelni sem tudtak sokkal jobbat -annál. Aztán -az egyik azt mondta: tepertő. N-agy csend -lett. Abba is hagytam a tesztet.

A bolond férfi rövideket szusszant mögötte, s mintha 1-ehelletétől meginogtak volna a távolban a nedves levegőben hegyesre torzult apró fények: talán sokkarú óriás gyertyatartóv-al járkált az éjszakában valaki.

— Utánam is eljöhetne valaki — mondta a lány. — Azt se bánnám, ha nem fiatal, csak segítsen megmosni a hajamat legalább.

— Ha sí-mi -tetszik, elfutok — mondta a bolond.

— Ne féljen. — A lány kacagott, lazán hátraesett a feje: a férfi arcának sortéi szeplőibe szúrtak. — Jó -gyerek vagyok én.

— Gyí, te, gyí — rikkantotta váratlanul a bolond, s vékony combján magasba szöktette, rázta. — Macsika! Macsika, nye!

— Na, gyerünk — kiáltotta a lány. — Gyí, kislov-am!

Rázkódott, ugráltak szeme előtt a messzi fények, és folyt a könnye.

— Most fáj — mondta halkan a bolond. — Most nagyon fáj nekem, de jó.

— Ül a kis vietnami -katona az árokparton, puskájára dőlve — meséli Lanyhán a férfi az állomásfőnöknek, az üdülőszerű indóházban. — Arra jön az őrmestere, -azt kérdi: mennyi? Hatvan, vágja rá a katona. Az őrmester tovább lép, de aztán visszafordul. Mi -hatvan? Miért, -mi mennyi? kérdezi a katona.

A csöndben tíz kilométerről odahallatszana a vonat, be a meleg irodába, ahol

693