Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)
Lisztként szitál az arcukba a neonfény, bohócossá simítva őket, s lágy árnyakat ken a tárgyak alá. — Ez egy vicc — mondja a férfi. — De tényleg. — Ó, Vietnam rég fel van szabadítva, tanár úr — legyint az állomási önök —, tessék már békén hagyni. — Node, ha az egész életünk egy rossz vicc, akkor legjobb csattanója a halál, nem igaz? — Nem azért jött maga, tanár úr. — Hátha. — Megint furcsáikat tatszik... Nehogy megint baj legyen belőle. — Nehogy ijedtében kipakoljon az esőbe. Nincs semmi bajom. Csak eszembe jutott otthon az este, hogy szeretem a neonfényt meg a vasútszagot. És valakinek el kell mondanom a vicceimet. Az állomásfőinöknek finoman gyűrt selyem-arca van; mintha a csontja s a húsa közül akár a kanavásznat — „szépiacsontot”, gondolja a férfi — kibeleztek volna valamit, ami nyugdíjkorhatárig feszesen tarthatná. Lehetett az a gyermekkora az ösz- szes folyóparti emlékekkel, vagy a felesége hajnali melege. „Nem ivóit neki; amilyen langyos, nem bírta válna falimelegíteni.’' — Ül a kis hazai az ágya partján, az élesre töltött életrajzára dőlve, mögötte alszik a felesége... Jobb így? — kérdezi a férfi. — És senki nem jön arra, nem kopog be a tizedik emeleti ablakon, hogy kérdezzen valamit. Na, akkor menj vissza hét évvel, vonj le belőle hármat, ami alatt ott szenvedtél, és mégis jó volt, mert legalább éreztél valamit. Most már szenvedni se tudsz. Osztán, régi falujába nem mervén bemenni az obsitos, ül éjszaka az állomáson, ahol a főnöknek egy korty itala nincsen... — Hozhatok, tanár úr. Én megértem... — Csakhogy közben elmozdult az idő. A pillanat, amelyre vágytunk, nem azonos. Nem, nem. — Mivel ? — Semmivel nem azonos.Szanaszét hevernek az életünk darabjai, úgy élünk, hogy szaladgálunk közöttük, fogdossuk, megsimogatjuk, nemtelenül. Ugye? Magának lesz igaza, nemesincs főnököm. Aztán jön egy pillanat, egyszerre közel jutunk az egészhez, azonosak leszünk az életünkkel. Minden egyben, egy helyen van, mint egy színes pillanatfelvételen. Csakhogy, mert csakhogy, például késik valaki a kész képből, egy lány például, és ettől az egész életlenné válik, hiába látjuk már. Kész van régen, valahol, mégis elváltozik. Érti? — Hozhatok magának italt, ha kell — mondja az állomásfőnök. — Addig szárit- kozzon meg a tanár úr. — Azért ne értsen meg olyan nagyon. Az állomásfőnök kifelé indul, bokáján lazán lóg keskeny lábfeje, majd szétálló feneke eltűnik valami vécésötétben. A férfi leveti merevre ázott viharkabátját, egy fémvázas szürke szék hátára teríti, ott áll világoskék ingben, tükörképét nézi az ablaküvegen, melyre kintről lyukas ionosonként tapad az éjszaka — „így talán jobb lennék” —, aztán mintha önállósulva elmozdulna, hirtelen megkettőződik a képe: a peronra beér a lány, nyomábban a bolonddal, annak vállán a nagy, sáros bőrönddel. „Jól elverte ám az eső, az a görbe alak sem tesz jót neki, mint ilátványnak. Ügy áll mellette, valami elbutult kétségbeesései, mint elázott liszteszsákja mellett a paraszt, mielőtt vonatra rakja." — Az állomásfőnök úrnak kliense van — kuncog a falu bolondja. — Nekem is akart fizetni egyszer. Egy snapszot. A lány leül a bőröndre az ablak előtt, fejét az üvegnek támasztja, nedves haja rá- kenődik, körberajzolja a fény, s „mintha messzire hajítaná el az árnyékát”. — Ne érj hozzám — löki el kísérőjét, aki aztán az ablaknak szembefordulva áll, féloldalasán, bal lábára roggyanó elpuhult vászonnadrágban, szájában elázik a meg- gyújtatlan cigaretta. „Kintről vagy bentről? Lényeges! Égi nyál. II pleur dans mom coeur. Hol is?” 694
