Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)
— Igen, tudom, utána mondta el, hogy ő is cigány. Mindenképpen szembe akart nézni önmagával. Tisztázni akarta, hogy ki is ő valójában, hova tartozik. Azt mondta, hogy elmegy albérletbe. — Megkeresem! — Sajnos, nem jutott messzire, az albérleteket hirdető tábla előtt összeesett. Eszméletlenül szállították vissza. Amikor visszenyerte az eszméletét, nem szólt senkihez, csak feküdt az ágyon, néha felkelt, de hiába szólitotuk a nevén, nem hallotta. Megszűnt számára a külvilág. Néha belázasodott, aztán meg elveszítette az eszméletét. A kislányt is behívattam hozzá, őrá sem figyelt. Hat napig tartott ez, a hetedik napon jóízűen megette az ebédet, megborotválkozott, megfürdött. Már kezdtem bízni. Végig kérdéses volt előttem, hogy sikerül-e visszahoznunk az e világba, vagy örökre ott marad a másikban? — A fiamat akarom! Ha őrültként is, csak újra láthassam! — Sajnos, az éjszaka megszökött. Kitört egy ablakot, azon keresztül ment ki. Nem 'látunk bele az emberek agyába, így nem tudom megmondani, hogy pii játszódott le benne, azt sem tudom, hogy miféle erők vezérlik most. . . A két nő egymásra borulva zokogott. — Biztos, ami biztos — folytatta a professzor. — Hogy tragédia ne történjen, értesítettem a rendőrséget, ha megtalálják, hozzák ide vissza. Higgyék el, csak így tudok segíteni. Az anya abbahagyta a sírást: — Tudom, hogy hova megy, nem kell ide a rendőrség! — Magával megyek — mondta Jutka. — A te dolgod, hogy megvárd őt, ha igazán szereted — hárította el a lányt. 13 Vészjóslóan rikogatnak a madarak: ,,Én <a szemét, én a szivét, én a máját! Érd utol, kerítsd be! Rossz a lába, nem tud előlünk elfutni!” Rendőrautó szirénázik, ilyen gyorsan felfedezték a holttesteket, „Gyilkos, kerítsd be!” Már szürkül, az oszágutat elkerülni, az autók veszélyesek, így, a folyó mentén végig! Fák, fák, bokrok! Nem bírta tovább, megmerevedett a lába, előre vágódott. Próbálkozott a felállással, de egyetlen tagját sem bíra mozdítani. A szeme lecsukódott a fáradságtól, csak a madarakat hallotta: „Megvan a gyilkos, csapj le rá, tépd!” _ Ez a vég! — Eszméletvesztésig megadta magát a rátámadó madárrajnak. M ár sütött a nap, amikor kinyitotta a szemét, keze a vízbe lógott, mosta le róla a folyó a vért. Nem volt ereje megmozdulni. Egy hangya mászott az arcán, és újabbak követték. Próbálta a fejét elfordítani, majd a kezét megmozdítani, de nem tudta. Ügy érezte, mintha a teste foszlósnak indult volna, és elsőként a hangyák érkeztek meg a bomló testre. „Saját magam pusztulátását végig kell élnem? A hangyák után majd jönnek a kukacok, érezni fogom, hogy falják fel majd az agyamat is. . . Segítség, emberek! Hány napig fog tartani, azt mondják, hogy három napig a halottat nem szabad eltemetni, mert még mindent lát, érez maga körül ... és én hány napja vagyok halott már?” öregasszony állt meg mellette, egy fadarabbal megbökdöste: — Na, neked még föld sem jutott. Majd nem lehet tőled gombát szedni, mert a bűzöd elkerget mindenkit. 639
