Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)

A főorvos elmosolyodott:

— Jó hallani ezt, asszonyom. Ha akarja, táviratozunk a fiának, jöjjön e magához!

— Csak azt ne, hogy halálra rémüljön! Inkább én mennék el hozzá — bu kott ki belőle.

— Asszonyom — fogta meg a kezét a főorvos —, maga meggyógyult, el hagyhatja a kórházat. Megírom a zárójelentését, délután már otthon lehet.

Taxival ment haza a faluba. A délutánt háza takarításával töltötte, ha ha zajönne rövid időre a gyerek, rend várja. Meg tanulni is tudna itthon, hiszel van külön szoba.

Azon az éjjel nem feküdt le, nehogy elaludjon, és lekösse a vonatot. Jó tékony álomba is zuhant utazás közben, mire felébredt, már célba is ért. Em lékezett az útra, az egyetem kollégiumához. Az izgalom a torkába szökött amikor a szoba ajtaján kopogott, itt még ő pakolta ki a gyerek holmiját. Üg; érezte, ha a fia nyit ajtót, elájul.

— Kit tetszik keresni? — Fiához hasonló korú fiatalember jött ki.

Amikor megmondta, hogy kit, az ijedten nézett rá, aztán betessékelte.

— Hod van a fiam? — sírta, amikor az ágyát üresen találta.

— Ne tessék megijedni, csak. . . , de majd Jutka elmondja, őt bent láttam Azonnal jövök!

A fia ágyára zuhant le, nem mert, nem akart semmire gondolni. A Ián; köszönése riasztotta fel ebből a féleszméletlen állapotból.

— Csókolom, én vagyok Jutka. . .

Szőke, kékszemű lány állt előtte:

,,ö az, akiről a fiam írt.”

Reménykedve nézett rá:

— Ugye, nincs semmi baja a fiamnák?

— A kórházban van, a lába fáj. . .

— A lába! — zokogásban tört ki.

A lány átkarolta a vállát:

— Nem súlyos, biztosan örülni fog magának. Elkísérem!

Ráhagyta magát a lányra, nem hallott maga körül semmit, csak Jutk; hangját, hogy milyen klassz fia van, mennyire szeretik a társai. . .

— Meg is érkeztünk! Tessék jönni, a professzorhoz menjünk először, ( majd. . .

— A fiamat akarom látni! — taszította el a lány kezét magától. — Az mondd meg nekem, hogy hányas szobában van!

— Ahogy gondolni tetszik, én csak azt hittem. . .

Elindultak a kórterem felé, félúton a professzor jött velük szembe. Ismerősként üdvözölte a lányt, majd amikor meghallotta, hogy itt az édesanyja, betessékelte őket a szobájába.

— A fiamat szeretném látni!------hajtogatta bent is.

A professzor sóhajtott:

— Kezdjük az elején, kedves anyuka, hogy mindent megértsen. A fia be tegsége olyan, hogy azzal nyolcvan-kilencven évig is elélhet, tehát nem kel megijedni. Rendszeres életmódot kell élnie, időközönként, ha rosszabbodna a állapota, felemelt gyógyszeradagot szednie! Ennyi az egész. A fiának is el mondtam, csak hozzátettem, hogy négereknél, cigányoknál nem fordul elő e a sajátos immunrendszeri betegség.

— Jaj, mit tett vele? — sírta el magát.

638