Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)

leszünk újra, feszes mellűek, hosszú derekúak, illatos ölűek. Hadd nevessünk a férfiak bolondos hazugságain!”

Múlnak az évek, ott a csokihegy mögött kiserken a bajusza. A másoknak írt szerelmes levelekből mezítelen lány kél, szorosan hozzásímul, csókolja, ő visszacsókolja szájon, majd a mellét is megcsókolja, de tovább nem tudja, hogy mit kell tennie, arról a levelet iratok nem szóltak. A lány nevetve tűnik el, és ő reszketve marad ott, a meg nem értett csodától.

,,Ezentúl csak a magam nevében írok!” — söpri el maga elől a csokoládé- hegyet. Belázasodik, a mezítelen nőt látja, a szája, a melle jó íze a szájában, és ekkor lejjebb jut a keze, de csak a fütyijét markolja meg, ami pillanatok alatt robban, olyan kemény.

„Miiért nincsen nekem apám?”

„Gyere velem! — szói neki a szomszéd Pista, a koraérett kamasz. — Tudom, hogy még nem voltál nővel, a Lonkának ketten is kevesen leszünk!”

A bokor mögött várja, hogy sorra kerüljön.

„Jöhetsz!” — hallja egy idő múlva Pista hangját.

Előtte fekszik a lány lehúzott bugyogóval. Nem tud mozdulni sem.

„Mire vársz? — löki fölé Pista.

Nem tudja, hogy mit csináljon:

„Nem megy így nekem.”

Otthagyja a fiút a lehúzott bugyogójú lánnyal.

Szégyelli magát.

„Miért nincs nekem apám?”

Tizennnégy éves, most már tudja, hogy a nőknek nem csak szája, melle van, hanem a bugyi mögött van az, amire minden férfi vágyik.

„Gombázni megyünk az erdőbe, eljössz te is? — hívják.

Az erdőben Tükrös Rózsi csapódik mellé:

„Tudok olyan helyet, ahol rengeteg vargánya van, neked megmutatom!” Eltávolodnak a többiektől.

„Gimnáziumba mész a városba, azt beszélik az utcában.”

„Oda. ..”

„Űri gyerek leszel, majd meg sem ismersz bennünket.”

„Bolondokat beszélsz!”

„Az a sok úrilány majd elcsavarja a fejedet, pedig mink is szépek vagyunk ám!”

„Csak beszélsz, de nem mutatod, hol van az a sok vargánya!”

„Nekem még soha senki nem írt szerelmes levelet, csak mind a bokorba vitt. ..”

„Miért mondod ezt nekem?”

„Írhatnál nekem is egyet, az utcában mondják, hogy milyen szépeket írtál. Nézd csak ezeket meg! — a mellét mutatja. — Fogd meg milyen kemények! — húzza oda a kezét. — Mit írnál róla nekem a levélben?”

„Diána kebled van. . .”

„Tovább, tovább!” — tolja egyre lejjebb a kezét a bugyijába.

„Lázas lesz a bőrödtől a kezem...”

„És most...” — végigtapagatja őt, a nadrágjából kiemeli a farkát. „Kívánlak, csak téged, soha így senkit az életemben.”

„Ezt hogy írod meg a levélben?” — a kezével magába irányítja. — Mondd, mondd!” — sürgeti.

627