Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)
tesz vele, amit akar. Enni nem tudott. Vörösbort erőltettek bele: — Reggelit, ebédet, vacsorát mi adunk, majd a végén elszámolunk. Ne félj, tudjuk, hogy egy egyetemistának nincs sok pénze! — Mondják meg őszintén, hogy mit akarnak tőlem? — Mi semmit — mosolyogtak. — Te akarsz tőlünk valamit, de még nincs itt az ideje, majd magadtól. .. — Most szeretnék lefeküdni, tudják. . . — Tudjuk, fáj a lábad. Már ezen sem lepődött meg. A szobában úgy érezte, hogy nagyon sokan figyelik, aztán hangokat hallott, szólóngatta valaki, hegedű szólt. — Nem akarom! — kiáltotta. A szekrényhez lépett, pálinkásüveg akadt a kezébe. Addig nem vette le a szájáról, míg nem érezte, hogy az egész testét végigjárja az ital. Ellépett a szekrénytől, és ez volt az a pillanat, amikor felszabadult benne az eltemetett idő, belerázkódott a teste. . . habok, hűsítenek, jól esik ilyenkor nyáron a fürdés. Tiszta a víz, még a halakat is látja, az egyik épp a bokájához csapódik, felnevet. Rég nevetett már. Az apja egy éve halt meg. Jó, hogy egyedül van. A hátára fekszik, a Nap pillanatok alatt cseppje- ire bontja az összefüggő vizet, majd azokat is sorra felszántja. „Becsapom a Napot!” — gondolja, és a hasára fekszik. — „Mérges lehet az öreg” — visszafordul a hátára. Kíváncsian várja, hogy most mi lesz, de zajt hall. Falubeli legények érkeznak. Siet ki a partra. „Kapd el!” — hallja. Menekülni, rúgni, harapni! Sokan vannak, leteperik. „Na nézzük, milyen van a cigánynak!” — húzzák le a gatyát róla. „Nincs is ott neki hegedű!” — lányhangot hall. A fédnótás Mariska az. Istennő, akinek a Nap elégedetten glóriázza körül tüskés haját. Köpködik, aztán: „Most már mehetsz!” Futni, minél messzebbre, keresztül a kiserdőn, még a virágok is odacsapnak, nesze neked! A margaréta, a pipacs is, szégyen, még ők is! Madarak ri- hogatnak, vége a világnak! „Ezentúl minden megtörténhet veled!” — Róka hangját hallja. Nem bírja tovább, lerogy. Mezítelen. A gatyája a kezében. Fel kéne húzni. Így, jó! A köpések égnek alatta. Összeszorítja az öklét, arra, fordul, ahonnét a fürdőzők hangját hallja: ..A kurva anyátokat!” — rázza feléjük az öklét. Nem akart védekezni, a heverőre rogyott, engedte, hogy az egész testét birtokba vegyék a kontroll nélküli emlékképek. . . a cigány-utca, a rét, áthömpölyög rajta az idő, eltűnik a fű, gyerekek. Csipkerózsikát játszanak, egy pillanat, és őket is elnyeli, de nem, ravaszul hunyorít az idő, és őt is belöki közéjük. „Milyen királyfi vagy te?! — szól rá Szalmaszagú Borcsa, aki a királylányt játssza. — Mire vársz, csókolj meg már, nem álhatók itt örökké ezen a kemény földön!” „Te milyen Csipkerózsika vagy? Megláttam, hogy nincs rajtad bugyogó!” „Aki férfival is volt, annak nem kell bugyi, nyugodtan megcsókolhatsz!” „Mi az, hogy férfival is voltál?” — mind a négyen választ várva néznek a felálló Borosára. A sárga bőrű Rézkaíó, aki megelégszik a boszorkány szere624
