Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)
pével is, csak játszhasson, az ikrek: a király és az udvari bolondja, és ő. Szalmaszagú testén reszketés fut végig, lázas lesz tőle a csípője, nagy fehér melle megduzzad. Hozzá szorítaná a gyereket, de fél, hogy megriadnának tőle. „Olyan, mintha kettészakadtam volna.” A réten egy papírkorana útra kel, megcsodálja magát a békanyál tükrében, apró táncot lejt, a bátor papsajt fölött is átgördül, a zsibavirág csak sóhajait küldheti utána. Szalmaszagúék réten legelő szürke lova veszi észre, sikerül utolérnie. Lehajtja a fejét hozzá, felcsúszik az orrára. Prüszkölni kezd, folyik a nyála, az orrából a váladék széles pocsolyává állt össze előtte. A papírkorona beleesik, mozdulni sem tud többé. A kehes szürke megrázza magát örömében. Szalma- szagúvá válik a rét. Borosa asztmás apja megveti benne az ágyát, anyja a zizegéssel üzenhetne a túlvilágról, de nincs mit. „Akkor most kettő vagy, Szalmaszagú. Kettőt pedig nem lehet megcsókolni, csak egy Csipkerózsika van a mesében” — sír a három. „Van megoldás! Borcsát újra eggyé kell tenni! — mondja ő. — Hiszen az elszakadt ruhát is meg lehet varrni, az eltörött vasat is össze lehet forrasztani. Az a férfi, aki ketté tudta szakítani, azt is tudja biztosan, hogyan kell egy- gyé tenni!” Két méter magas férfiak piros huszárruhában jelennek meg előttük, sar- kantyús csizmákban, fekete paripákon nyargalnak. Arany trombitákat fújnak, csattog a kardjuk, Borosáért folyik a harc. Végül a legszebb, legdaliásabb a lovára ülteti: a férfi! „A Teihenes Cselák volt, kenyeret meg szalonnát adott.” „Az a ronda, teheneket őrző, sánta paraszt?” — sikítoznak. „Megkeressük! Visszadjuk neki a kenyeret meg a szalonnát!” A folyó túlsó partján már ott a nagy rét a legelésző tehenekkel, át kell gázolni rajta, de hegedűszó állítja meg őket. Bajuszos, lobogó hajú fiatalember hegedül, piros, sárga, fehér, zöld, kék krepp-papír ruhás bárányok követik. A bajuszos megáll a folyó partján, ahol legmélyebb a víz. Szívszorító zenére vált, a bárányok egyenként a vízbe buknak, sárga színű lesz a víz, csak a színes krepp-papír ruhák lebegnek a tetején. „Mentsd meg őket!” — könyörögnek. „Anyagból voltak, nem kellettek senkinek, hát megölték magukat.” A folyó túlsó partja. A tehenes Cselák meglepődve néz rájuk: ..Mi kéne, purdék?” „Visszahoztuk a kenyeret meg a szalonnát, amit Borcsának adott. Azt akarjuk, hogy tegye újra eggyé! Aki egyszer ketté tudta szakítani, az eggyé is tudja tenni!” „Megteszem én a kedvetekért. . . A kenyeretek meg a szalonnátok nélkül is! — röhög. — Csak a Borcsa maradjon itt egyedül!” A közeli bokorban bújnak el, onnét nézik, hogy a Cselák levetkőzteti Szalmaszagút, lefekteti a földre, kigombolja a nadrágját, lehúzza térdig, rázuhan. . . „Ez becsapott bennünket! Mit akar? Ezt nem lehet tovább nézni!” — rángatják le Szalmaszagúról a Cselákot. Az ostort fog, azzal hajtja el őket. A másik part, még egy kis erő marad a futás után kiabálni, de az is sírásba fullad. „Haza kell mennünk, már biztosan keresnek bennünket, hogy hol vagyunk” — ocsúdnak először az ikrek. „Ha én felnövök, öngyilkos leszek” — sírja Rézkató. 625
