Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)

föl, hegynek le, étien, továbbá szóraján. A házban kinyílt egy ablak, Nádai derékból kihajolt, kiáltott: „Nyitva a kapu!” A taxi mehetett, mehettem én is.

A hosszú kerti út mögött állt a ház. Hüledezve néztem, mint düledezik. Vakolata nincs, cserepei hullámoznak, mint a szélbe feldobott műanyaglavór, vagy, a költő szerint, a fátyol. Három kéményt is láttam a házon, ha hosszabbak lettek volna, egy nagyeszű óriás csomót köthetett volna rájuk: így is erősen egymás felé hajoltak. Az egyik kéményből fehér füst jött elő, csodálkozva, Már leveleztek, bimbóztak a fák, buja fű zöldellt, bokrok, bozótosok keveredtek össze. Szép, nagy, szelídítetten kert volt.

Nádai kijött elém a teraszra. Mintha nőtt volna délután óta: most magasabb volt nálam. S talán szűkült is egy csöppet. Szívderítők a női praktikák, ha átlátunk is rajtuk, olykor. Papucsa sarka emelte fölém, haját nyilván be- samponozta, megfésülte, talán le is zuhanyozott. Düftin háziruhája a testéhez simult, nyakától a térdéig villámzár fogta össze e sötétbarna egyberuhát, a melle csak jelzés volt, a csípőjét valós szépségében mutatta. Izgalmas ruhát láttam, egy nyíltarcú, nyugodt nőn. Szinte elszégyelltem magam.

— Ettél?

— Nem. De itt vagyok.

Könnyedén tegezett le, én meg kerültem a megszólítást. A tegezés lehetett véletlen is. Végül is ő itthon van.

— Jó nagy ház.

— Nagy. Belülről is.

Megmutatott mindent. Az egyik szobában anyukájával találkoztam, a másikba csak az ajtót pöccintette meg: két kiságyat láttam, s az ágyban két kis tisztára mosott rongycsomót.

— Alszanak — mondta, bár láthattam is. — Az ikrek.

— Az apjuk?

— Hazautazott.

— Svédországba?

— Honnan tudod?

— Kilényitől. ö mesélte, hogy odavalósi.

— Oda.

— Svédország messze van — jutott eszembe egy dicsteli regény címe.

— Az én uram van messzi, nem Svédország lenni messzi. Mehetnék hozzá akármikor. De nem akarok. Élje csak a maga életét. Élem ón is. Te nős vagy?

— Nem is tudom — mondtam őszintesógi rohamomban. — És te?

— Én már elváltam.

— Akkor nem mehetsz ki akármikor.

— A személyimbe még nem írták be, a konzuli útlevelem is megvan. Mehetnék.

— És nem akarsz? És ő se jön?

— Nem Vége. Ennek vége. De veled mi lesz? Meg mi lesz a gondolataiddal? Mi a te igazi bajod?

— Nincs memóriám. Mindent rögtönöznöm kell. Ha egy napig nem nézek ki az ablakon, azt se tudom, milyen évszak van.

— Most tavasz van — készségeskedett Nádai.

— Láttam, mikor bejöttem a kertbe.

— Tudod mit? Van egy ajánlatom. Van itt egy kis szoba. Benne egy ágy, egy szék és egy asztal, egy falat könyvespolc. Odaadom neked. Írjál. Majd írás közben eszedbe jut minden. Elfelejteni nehezebb, mint emlékezni.

610