Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)

— Ezt olvastam.

— Látod, van memóriád. Én hiszem, hogy az ember semmit se felejt. Mit tudsz apádról?

— Semmit. Hogy szerettem. Ezt írjam le? Hatszázszor? Ezerszer. Büntetésből?

— Nem. Ajándékból. Nekem. Lesz még egy életem.

Álljunk csak meg! Csapda ez, vagy gyűjtőszenvedély? Gyanútlanságom elszállt, mint Erzsi könyve a fülke ablakán keresztül. c

— És mi lesz az ikrekkel?

— Mi lenne? Itt van anyukám, itt vagyok én, ők nem fognak zavarni. A munkádtól, gondolom . . .

— Attól igen. Attól szabad vagyok. — Erre nagyon büszke voltam, hogy sikerült ilyen jó helyet kifognom: hetente kétszer kellett bemennem; igaz, akkor majd huszonnégy órát bennvoltam, s csak Nordánszkyval kellett megegyeznem. Ügy osztottam be az időm, ahogy ketten akartuk. És éjjel néha még alhattunk is: ha áramkimaradás volt, egy akkumulátorról működő csengő szólalt meg, rohanhattunk a gépeinkhez, a műszereinkhez. Megelőzhettük a nagyobb bajt.

— Jaj! Bocsáss meg .. . nem is ettünk még.. . Pedig azt ígértem, csinálok egy gyors rántottat.

— Az jó lesz.

Kezdtem a világ és Nádai urának érezni magam. Csupa új lehetőség, minden perc egy közelítő szárnycsapás. Minden amellett szólt, hogy nem sokáig kell egy üres lakásban laknom, megfosztva a gyerekeimtől. A könyveimet persze, előre sajnáltam, tudtam, hogy Judit nővére úgyis elcsaklizza majd. A könyveim sajnáltam, magam majd ráérek utólag is, ha kiderült, hogy mégse én, vagy Nádai az igazi. Volt időm a töprengésre, lassan készült a rántotta Ez negatívum; de minden más Nádai meleltt szól. A rántotta egyre gyorsabb lesz, az élet egyre lassúbb, mértem föl a jövőt, sebesen. Hogy az ikrekkel meg fogok barátkozni, az nem kétséges. Engem, sajnos, szeretnek a gyerekek. Pedig a sajátjaimmal is, a máséval is mindeddig csak bohóckodtam, tréfálkoztam, alig-alig illettem, illetlen módon: nem a hasukat puszikáltam, csak a fejüket, a kezüket simogattam meg olykor.

Körülnéztem a szobában: ilyen bútorokat nálunk nemigen lehet kapni, vagy ha igen, hát méregdrága. A fotelok, a lehajtható kanapé, a nehéz, széles íróasztal, az öt méter hosszú könyvesszakrény, vitrinek, üvegek nélkül — jól mutatott. A falon, hátulról megvilágítva, fejmagasságnál is följebb, egy bronz gong függött. Alatta, kis polcon egy filofejű ütő. Gyöngéden megcsaptam az ütővel a gongot, tisztán szólt, megremegtette a levegőt, hosszú, bármeddig nyújtható zenei hang született, a szemem láttára.

Mire elhalt a hang, megjött Nádai. Persze, a gong hangja nem halt el, inkább belénkfeledkezett, ettünk. Szép volt a rántotta, és olajos — de a mellékelt saláta igazán ízlett. Fokhagymát, borsot, ismerős és ismeretlen fűszereket véltem fölfedezni benne. Házikenyeret ettünk. Nádai anyukája behozott két metszett poharat és egy kancsót — félig! — lángoló, bíbor vörösborral.

— Fogyasszátok egészséggel — mondta, és kiment. Ránéztem, kérdezőén, Nádaira.

— Csak két ilyen szép poharunk van, a többi eltört. Meg anyukám nem is szik. Tölts, ha szereted a meggybort.

Szóval, meggybor. Attól ilyen lángoló. Töltöttem, ittunk. Kezdtem elfárad- íi, elálmosodni. Elmúlt kilenc óra.

611