Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
Ami fontosabb, hogy hímzett bunda lesz rajtam. Elég magas vagyok. Egy Paris Match lesz nálam. És én miről ismerem meg magát? — Bajszom lesz, és szakállam, ha siet. Bár, a szakáll az nem biztos. Lehet, hogy levágatom. Néha le szoktam. Húsz és negyven közti ballonkabátos fiatalember leszek. Egy vidéki folyóirat lesz nálam. — Melyik? — Mit tudom én. Szóval, hánykor és hol? — Holnap ilyenkor, öt és hat között. Magyar Dal. — Ott leszek. Csak el ne kobozzák a ruhatárosok a ballonkabátom. — Bízzon, reméljen, várjon. Viszontlátásra! — Viszontlátásra. Elmondhatnám, hogy miképp keveredtem haza; de hát nem is haza mentem, hanem Kilényi Andrishoz, hozzá mindig fel lehetett menni. „Nem akarsz hazatelefonálni?” — kérdezte, amint megérkeztem, s ettől a mondattól félni lehetett. „Nem.” így oldja fel a félelmét az ember. Olykor. Elzárkózik a már megtörtént bajok elől. Kilényi széttárta a karját, ő szólt, érthettem: ennél többet nem tehet. Vörösbort vett elő, azt iszogattuk, egyre kevesebb szódával. Aztán átmentünk a Badacsony étterembe, az újonnan átadott Kálvin téri aluljáróban — meglepetésünkre — gregorián-dalokat énekelt egy kórus. Csodálatosan énekeltek. A járókelők megálltak, nem is: megdermedtek. Voltak, akik levették a kalapjukat. Templomi hangulatot teremtett ez a néhány tucatnyi fiatal, az önzetlen kis közösség látványa és a magasztos szépségű, bonyolult egyszerűségű dalok együttese olyan volt, mint virágzó fák közt a hajnali madárének. Minden tiszta lett tőlük. Alig bírt Kilényi elrángatni a kocsmába. Bocsánat: az étterembe. Bort kértünk, itt is, egy litert kettőnknek. Kilényi magas homloka, nyugalmas, asztalra támasztott karja, meg-megdobbanó talpa, ide-oda kapkodó tekintete jelezte, hogy ez a bor kevés lesz. Kilényi ideges volt. Válni akart, de nem mert mégse. Hét esztendeje volt nős, hatéves múlt a fia, szép, nagyranőtt szőke fiúcska volt. „Terhes a feleségem” mondta — hirtelen és ivott. „Egészségedre.” Mit lehet erre mondani, kérdezni, felelni? Semmit. Mindketten tudtuk, hogy a válásból — msgintcsak — nem lesz semmi. Kilényi volt akkoriban a legjobb barátom. Furcsa foglalkozása volt, egy külföldi — azt hiszem, olasz — lap tudósítójaként kereste kenyerét. Hogy igazán mennyi volt a fizetése, azt sose mondta meg. Rossz tulajdonságaim közé sorolom, hogy egyáltalán nem érdekelt mások fizetése. Én egy kórházban dolgoztam, laboratóriumban; veszélyességi pótlékkal, túlórákkal, prémiumokkal egész jól kerestem. A labor időnként bérmunkát vállalt, más kórházaknak, ezt fizették a legjobban. Pedig ez a munka volt a legegyszerűbb — egy okos műszer mindent megcsinált helyettünk, nekünk csak könyvelni kellett. Nordánszky, a főnököm intézte ezeket a különmunkákat, az elődöm még fizetett is neki, de tőlem, mert két gyerekem volt, nem fogadott el semmit. Egyszóval, elég pénzem volt. Miért érdekelt volna Kilényi fizetése? Kilényi kopaszodott. Kopaszságát nem szégyellte, csattanósakat ütött a homlokára, meg a „fölső homlokára”, így szerette nevezni azt a részt, ahol fejbőre fénylett. „Reggel mindig megmosom.” Hát persze, mosakszik az ember. Viszont elgondolkoztató, hogy nem-é e mindennapi homlok-, illetve fel- sőhomlok-mosástól kopaszodott így el? Kilényi okos ember volt, tájékozott a világ dolgaiban, hírei sejttették, hogy jobb házakból valók. 601
