Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
Nem takarékoskodott velük, legalábbis előttem nem. Mindenről tudott valami olyasmit, ami nem jelnt meg az újságokban, a rádióban, a televízióban. Kilényi híreivel fölvághattam, máshol is, mondjuk a laborban. Még Nordánsz- ky is fölfigyelt jólértesültségemre. „Te gyerek!” — mondta egyszer, s mondhatta, mert tíz évvel volt idősebb nálam, „te gyerek, nem lesz jó vége ennek ...” Nem is lett, de ez csak hét esztendő múlva derült ki. Kilényi kezdett berúgni. Lehet, már korábban is ivott, bennem csak az volt, amit vele ittam. Egyre hosszabbakat hallgatott, s egyre ingerültebben pillogott a cigányzenészekre, akik hangoltak, s „mérték” a terepet: hol lehetne egy kis pénzt keresni. Kilényi hallása valahol elveszett, vagy sose volt neki, ráadásul a hangja is rettenetes tudott lenni; de a népdalokat vallásos tisztelettel, az ateisták hirtelen feltámadó templomi áhítatával hallgatta. Józanul nem is énekelt soha, ismerte adottságait. Kicsit sietnem kellett hát, el akartam mondani neki esetem a Gondolat-kiadóval. Kapkodva, össze-vissza, semmiféle logikát nem követve mondtam el neki telefon-kalandom, még azt se felejtettem el, hogy a lányt, akivel beszéltem, Nádainak hívják. — Ismerem — állított meg Andris. — Közlése tulajdonképpen nem lepett meg, hisz ő mindenkit ismert. — Egy svéd férje van, két gyereke, szőke, magas, kékszemű. Illik ehhez a svédhez. — Svéd? — Nagyon butának éreztem magam. És szerencsétlennek. Végre egy nő, akivel igazán tudtam betszélgetni, akivel holnap — öt és hat között — találkozom a Magyar Dalban. Akár el se menjek. A svéd bizonyára magasabb, erősebb, okosabb és gazdagabb nálam. A svédek ilyenek. — De úgy hallottam, az ürge otthagyta, hazament Svédhonba. Kilényi mestere volt a szerkesztésnek, a dramaturgiának, a konfliktusok előidézésének és eltüntetésének. Lám ez történt most is. Menetrend szerint estem az egyik ámulatból a másikba, csöbörből halastóba, és vissza. Láthatta rajtam, hogy örvendek. Láttam rajta, hogy erősen töri a fejét, milyen hírrel ronthatná meg jókedvem, azt is láttam, hogy legalább három ötletet is elhessentett hirtelenjében, hagyta, hadd vigyorogjak. Végül is, tényleg barátok voltunk. Aztán, váratlanul, a háta mögé mutatott: bejöttek az aluljárós énekesek. (Ó igen, a tükör. A tükörképzés. Előbb láttunk a hátunk mögé, s ez jó.) Ami az utcán föl sem tűnt, most jól látszódott: nem ehhez a kocsmához — bocsánat: étteremhez — voltak öltözve. Nem is az aluljáróhoz. Noha hűvösödött, erősen, fehér ingben-blúzban voltak: talán fáztak is, de nem látszott rajtuk. Egy nyúlánk, karcsú ősz urat követtek, rajta öltöny volt — ahogy ő mondaná talán: viselt —, nyilván ő volt a karmesterük. Az aluljáróban ezt se vettem észre. Letelepedtek a gyorsan összetolt három-négy asztalhoz, és csakúgy, mint kint, a kocsmában — bocsánat, stb. — tavasz lett. A cigányok összesúgtak, a népek elcsondesedtek, aztán, hogy a fehéringesek is fölhangosodtak, visszaállt a rend, az emelt hang, vége lett a tavasznak. A kocsmákban — stb. — ilyen rövid tud lenni a tavasz. Én meg három néger diákot vettem észre, nem messze tőlünk. Rumoztak, izzadtak, mosolyogtak. Talán elmúlt a félelmük is. Akkoriban híre járt — a hírt, ne is mondjam, Kilényi hozta —, gyakran összeverekedtek magyar és néger diákok. Nők miatt, gondolom. „Ugyan”, mondta Kilényi, „közönséges provokációk voltak.” Na, ezt én akkor nem értettem. De ez a három gyerek tényleg kedves volt. Ismeretlen nyelven, éneklős lejtésű mondatokkal tárgyaltak valamit, sűrűn mosolyogtak. Az egyik meg, társalgásuk szünetében, dúdolt és dobolt az asztalon, az ő hosszú, világító körmű ujjaival. Ekkor támadt életem 602
