Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
— De igaz! És azt hiszem, hogy a gazdag országokat csak úgy körözhetnénk le, ha nem is akarnánk utolérni. — Nem értem. — Tudom. Bocsásson meg, nem akartam sértegetni. Arra gondolok mindössze, hogy egy paraszti ország ne akarjon első lenni az acéltermelésben. Az nem visz sehová. És ne bízzon a műtrágyában, a kemizálásban. A kevesebb, de természetes mezőgazdasági árut. már ma is drágábban lehet eladni, mint az agyonkezelt, agyonmérgezett tömegárut. — Ezt már értem. Folytassa. — Unalmas. Annyiszor elmondtam már. Magyarország egy gyönyörű, tiszta, egészséges rezervátum lehetne. Egy üdülő ország. És nem építtetnék semmit betonból, de lakásokat semmiképp sem. Miért kell ilyen drágán építkeznünk? A fél béketábort az verte tönkre, hogy nyomták ezt a házgyári technológiát, iszonyú pénzekért persze, ahelyett, hogy házhelyeket parcelláztak volna, hogy engedték volna építeni az embereket ott, ahol tudnak, ahol akarnak. — De miből? — Miből, miből. A blokklakásokba bebetonozott milliárdokból. Persze, a családi, társas, egyéb házak is drágulnak, tudom. De nem csak az egyénnek, a társadalomnak is. Az engedélyek! A növekvő apparátus! Mindehhez engedély kell. Mindenhez! És ez a legdrágább. Mert eltelik a legdrágább, az idő! Amíg valaki az engedélyre vár, elszáll életének legaktívabb korszaka. Akkor a legtevékenyebb az ember, akkor a legerősebb, amikor éppen döntött a saját dolgában. De az engedélyezendő tevékenység és a döntés meghozatala közt eltelik — a legjobb esetben — három, négy hónap. Van, hogy évek is. Az engedélyeket — legalább kilencven százalékban — megadják, hiszen az ember, az állampolgár nem olyan hülye, hogy olyat kérjen, amit úgysem kap meg. Ez a kilencven százalék abszulét (mondtam viccesen) a bürokrácia selejtje. Hiszen az engedélyezőknek lényegében nem kellett csinálni semmit, csak engedélyezni azt, amii úgyis megtörtént volna. És közben telt-múlt az idő, kapták a fizetésüket, sokat-keveset, ki amennyit nem érdemelt, s fogyott eközben az életerő, az életet éltető erő. Valaha a tanácsok az egyszerű emberek érdekeit képviselték. Tanácsköztársaság, Tanácshatalom, szovjet-rendszer. Ma egy tejjegyért is osztályharcot kell vívjon az ember, ha a felesége frissen települt át Romániából, és még nincs személyi igazolványa, mert még nem engedélyezték . .. hadd ne folytassam. (Itt jegyzem meg, hogy a tejjegy-rendszert azóta eltörölték, s bár aligha hihetem, hogy e telefonnak része lehetett a dologban, azért mégis jólesik tudnom, hogy én szóltam.) — Honnan tudja? Maga nős? — Tulajdonképpen nem. — Nem értek semmit. — Nem baj. Én meg azt nem értem, mi az oka annak, hogy szeretem az oroszokat, a grúzokat, a finneket, a letteket, a litvánokat, az örményeket, de magát az egészet... — Ezt hagyja abba. Nem telefontéma. Mit politizál itt nekem! Nem ezt ígérte! És ilyen durván... Inkább találkozzunk. — Miről ismerem meg magát? — A hajam szőke, a szemem kék, a fülem kicsi, a lábam hosszú és nagy. 600
