Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
— Bocsásson meg. Egészen elragadott.. . — Az nem tesz jót a gondolatoknak. — Nem a hév. Maga. — Az se tesz jót... — Ki tudja? A halálraítélteknek vannak a leggyorsabb gondolataik. — Maga nyilván fiatal még ... — Miért fontos ez? — Vegyen el egy idősebb nőt, akinek van lakása. Vagy vegyen olyat, akinek a szülei vettek már... le akarom tenni a kagylót. Forduljon a Tanács Lakásügyi Osztályálhoz. Az esetben, ha a nők logikus lények, csak telefonon elviselhetők. De lám, itt a ritka kivétel! Nádai. Igaza van mert logikus, és azért teheti, hogy logikus, mert igaza van. „Percek óta csak nyafogok és hazudozom olykor”, sóhajtottam magamra, ez így mehet tovább. — Már jártam ott. Magához küldtek. — Akkor folytassa. — Nádai fölnevetett, ez jelnek és fülnek jó. — En nem a lakásra, én a jövőre gondolok. — A jövő az nem gondolat. — De a szorongás igen! A félelem igen! A méltánytalanság igen! — Amíg fiatal az ember ... — Én nem vagyok fiatal. Választhatok és választható vagyok. — 1985 óta, teszem hozzá ma, 1985-ben, nem csekély büszkeséggel. Eleddig csak szavazhattam, hogy akarom-e ezt az egészet, vagy sem. Igaz, hogy akartam, de szavazni sose mentem el. Azóta igen. De akkoriban, a telefonálás idején így folytattam. — Erről jut eszembe, hogyan lesz ma Magyarországon valaki országgyűlési képviselő? — Miért érdekli ez magát? Azt mondta, hogy nem akar politizálni. — Ezt mondom most is. De valakinek az érdekeit képviselni, megmondani az igazat, megvédeni a gyengébbet, akarni a szépet, az egészségest, ez még nem politika. Én a közvetlen, napi érdekekre gondolok. Ilyen képviselőkre volna szükség, nem? — De igen. Más kérdés, hogy magából sose lesz képviselő. Csak politikusok lesznek képviselők. Amire maga gondol, az nagyjából a társadalmi munkában ellátott tanácstagi munka. — A tanácstag nem szavazhat a Parlamentben. Nem dönthet az ország, a nép sorsáról. — És maga dönteni akar. — Nem tudom. Én csak szeretném elmondani a gondolataim. — Hát akkor írjon, az isten verje meg magát. — Nem mondta ő ezt durván, inkább anyáskodóan, kedvesen. Viszontag nem áhítom — olykor —, hogy anyáskodjanak, fiaskodjanak velem. — írjon — szólta békülékenyen. — Nem akarok. — De miért? — Szeretem a fákat, a zöldet. A zöldeket. A zöldséget. A zöldségeket. Tudja maga egyáltalán, hogy mi fát, mi erdőt pusztítanak el az írók? — Sajnos, tudom. Ha nem tudná, könyvkiadóban dolgozom. — Én szeretem a természetet. Nem is jó a szó, hogy szeretem. Egyszerűen, kell. Természet nélkül nem élhet az ember. — Közhely! 599
