Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)

sipolászintgatott a készülék, mintha a huzalok is panaszkodni készülődtek volna, halk méltósággal, de magas, tiszta hangon.

— Gondolat Kiadó? Halló! Gondolat Kiadó?

— Igen. Tessék. — A Hang ült, én pedig álltam a várakozásban. Ö a munkaidejét töltötte, én a szabadot. Aztán, hogy megembereltem magam, végre kiböktem.

— SZERETNÉM KIADNI A GONDALATAIM. — így, csupa nagybetűvel mondtam. Hitem szerint, legalábbis.

A Hang most viszonozta az előbbi csöndet. Egy-egy. Majd:

— Mi a szakterülete? Természet? Vagy társtudomány?

— Nincs semmilyen szakterületem ... én csak érettségiztem. (Vagy, ahogy apám mondta büszkén, „raktam le az érettségit... ”) — De ezt, mint előbb az izgalmam, leküzdöttem.

A Hang nem szűnt meg hangnak lenni, csupán elbizonytalanodott. Hihette azt is, hogy sima telefonbetyárságról van szó, no meg azt is, hogy valamely híres, ám jó kedélyére mindenkor adó szerző szórakozik kenyéradó gazdájával.

— így, ugye, nagyon nehéz. Talán várhatna még.

— Most szeretném, ha lehet.

— Lehet kérem. Nálunk mindent lehet. — A Hang most már tudta, mi a dolga. — Ha gondolatai vannak, s ha ezeket a gondolatokat fontosnak tartja, akkor írja le, gépeltesse le, küldjön be három, azaz három példányt. Két hónapon belül választ kap.

— Mire?

— Arra kap választ, hogy kiadjuk-e a gondolatait.

— De én . .. én nem azt akarom, hogy más kiadja a gondolataim. És én is csak a saját gondolataim szeretném kiadni.

— Magánkiadásra gondol? Abban, azt hiszem, nem segíthetünk. Tudja, ez egy szocialista könyvkiadó, mi nem foglalkozunk ilyesmivel, bár van olyan szerkesztőnk, aki, ugye, privátim . . . Érti?

— Persze. De azt hiszem, félreértjük egymást. Én nem akarok írni. Nekem elég, ha kimondhatom a gondolataim. Tulajdonképpen csak beszélni szeretnék.

— Értem. Azt hiszem, értem. — A Hang megkönnyebbült, jól kivehetően megtörölte a bajszát. Kétfelé. — Kapcsolom Nádai elvtársnőt.

— Köszönöm.

Lám, egy nevet máris megtudtam. Milyen egyszerű szerkezet a társadalom! Csak egyetlen pontját tapogasd ki, csak egyetlen nevet szerezz meg magadnak, s tiéd a világ. Nádai. Nem fogom elfelejteni. Pedig el lehet. Álltam a készülék előtt, bámultam a fénylő, pirosra pingált szerkezetet, s csak most vettem észre, hogy a fülke egyik ablaka be, illetve kitört. Észrevételemtől a lég tovább hűvösödött. Kint olykor fölburrogott egy teherautó, a személygépkocsik — a Trabantok és a Wartburgok kivételével — csöndesen jártak, morgásuk nem zavart. Talán nem zavarják majd a beszélgetést sem. Ha most kisütne a Nap! Egyrészt melegebb lenne, másrészt jelnek is tekinthetném. Az olvadás! Ahhoz persze már késő van. Délután négyig dolgoztam, most legalább öt van, és tavasz. Ilyenkor már még aligha süt ki a Nap, a kedvemért. Talán mégis . . . mennyivel könnyebb lenne! De mi lenne könnyebb? A beszéd? Istenem, add. hogy ne a gyerekkorommal kezdjem!

59«