Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Tőzsér Árpád: Örvénylő időkben (vers)

elektronjait tisztára csiszolni, s ember emberhez máris közelebb kerülne?

Nem tudom, csak azt tudom, hogy elolvastam új regényedet, kedves barátom, s mint kihez egy gyermekkorában megtanult, de már elfelejtettnek vélt nyelven szólnak, ámulva tapasztaltam, hogy minden szavadat értem.

De mit szemérmeskedjem:

nemcsak hogy értem, hanem

azzal a torokszorító sírással küzdők közben,

amellyel éneklő parasztasszonyok

szavát szoktam hallgatni:

ősanyák üzenetét az idők méhéből,

egykori közös eredetünkről.

Könyveddel új-régi jelrendszert alkottál, kedves barátom.

A paraszt középkor odvából kivartyogó öregmama,

a munkába beleszakadó Gazda,

az emberbe fehér dühvei kést vágó Labanc Jozsó,

s az egykori falu tárgyai, melyek

azóta már múzeumok és városi lakások falait

díszítik, de könyvedben még mozdíthatatlanul helyükön lógnak,

egy nyelv előtti állapot torokhangjai,

egy új-régi nyelvé, melyet nem lehet megtanulni,

mert nem vetülete valaminek,

hanem maga a valami:

anyagtalannak tűnő emlék képeink

súlyos anyaga egy másik létben.

De %zt a létet még közösen éltük meg, olyan közel az erdőhöz, földhöz, lovakhoz, fákhoz, hogy szinte szavak, fogalmak nélkül.

1970 táján — emlékszel, kedves barátom? —

a mi városnegyedünkben egy reggel

víz helyett olaj gurgulázott vízcsapjaink torkából elő.

Én világvégére gyanakodtam, de csak az történt, hogy a közeli olajfinomító bűzös beleiből a fekete lé átszivárgóit a kutak kristályos veséibe, s onnan vízcsapjainkba.

Akkoriban egy tizenegyemeletes kripta tizedik emeletén laktam.

A kripta lakóiról nem tudtam többet, mint amennyit általában a kripta lakóiról szoktunk tudni:

Tudtam minden lakónak a nevét, mert az ott volt az ajtók lapján.

Az arannyal, ezüsttel gravírozott,

vagy egyszerű fekete betűkkel felrótt

titulák alól csak a születés és elhalálozás éve hiányzott,

s emez utóbbi, ha a víztelenség még sokáig tartott volna,

talán mihamar oda is kerül a nevek alá.

578