Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Deák Tamás: Száz év Madách (esszé)
DEÁK TAMÁS Száz év Madách í. Az ember tragédiája színpadi pályafutásának száz évét ünnepelték tavalyelőtt, száz éve volt annak, hogy Paulay Ede — tizenkilenc évvel Madách halála után — bemutatta. 1894-ig százszor játszották el, nem tudhatjuk: miként. Mindenkori színpadi sikere kétségtelen, bár meglepő. Mert Madách drámai költeményt írt, aminő Goethe Faustja, Byron Káinja — melyben az ördögöt szintén Lucifernek hívják —, vagy később Ibsen Peer Gyntje; egyiket sem szánták színpadra, ez utóbbit sem, noha vérbeli színpadi szerző alkotása, az egyedü- lié e körben. Goethe mint színházi főintendáns sem gondolt a teljes Faust előadatá- sára. Nem tudom, gondolt-e Madách a Tragédiára mint lehetséges színpadi műre. Nem hiszem. Azt se hiszem, hogy öröme telt volna akár Paulay Ede, akár más adaptálok és rendezők kivitelezésében. Ma már minden rendező adaptál, színpadra (vagy inkább magához) alkalmazza, nem „bemutatja” a szövegeket. Márpedig Madách szöveget írt, nem darabot, olyan írói mesterművet, mely nem szorul közvetítőre, és valójában kárát láthatja csupán. Mit szólt volna Madách az annak idején nagyra tartott Hevesi Sándor-változathoz? Abból minden elmélkedő monológ töröltetett, hogy a szímrevitt csonkot a puszta cselekmény éltesse, s az sarkallja olyan iramra, mely a mű szellemétől merőben idegen. Feltehető, hogy a magyar irodalom legnagyobb gondolkodó elméje viszolygott volna ettől az adaptálásitól — ettől és mindegyiktől. Sose láttam még Az ember tragédiáját a koncepciójához méltó előadásban — de ma már nem is hiszem, hogy egy ilyen előadás lehetséges volna. A Faustot sem lehet a műhöz méltón színre vinni, Byron Káinját még kevésbé. Ezek a roppant drámai költemények olvasmányok, tömérdek kiadásuk könyvalakban (és Madách műve e tekintetben is méltó versenytársuk) arra mutat, hogy megannyi színpadi változatuk sem helyettesíthette vagy pótolhatta teljes szövegüket. Mindennek ellenére kétségtelen, hogy ezeknek a „Weltgedicht”-eknek, világkölteményeknek sem árt, ébrentartásuknak még használ is, ha vakmerő színházi emberek időnként megkísérlik a maguk eszközeivel megszólaltatni őket — legalább azt, ami szerintük megszólaltatható belőlük. A nemzeti színházak csakugyan nemzeti tulajdonná tették e műveket, ha sajátos formanyelvük kénytelen volt is beérni a színpadon lehetséges megjelenítésükkel. De jellemző, hogy Az ember tragédiája — mely nemcsak a magyar irodalom legegyetemesebb műve, hanem az egyetemes irodalom legtöbbet fordított és legismertebb magyar műve — nem a színpadon lett világhírű, mint Shakespeare vagy Moliére drámái, hanem igazi mivoltában, olvasmányként. S amiként a magyar Faust-olvasónak meg se fordul a fejében, hogy Goethe hatalmas költeményét egy háromórás előadáson is megismerhetné a színházban — az idegen ajkú Madách-olvasók aligha ábrándoznak a Tragédiáról, mint megnézhető drámáról. S aligha ábrándoznak a szerepeiről nem-magyar színészek. Hisz — dramaturgiai értelemben — egyetlen igazi szerep van csak Madách művében, egyetlen „figura”, a Luciferé, épp azé, aki a legkevésbé eredeti benne, és akinek a funkciója szükségképpen másodlagos jelentőségű. Az ördögnek nem lehet drámai vagy epikus pályafutása, mert halhatatlan, ennélfogva sors-nélküli; a Kárhoztató arra van kárhoztatva, hogy mindvégig az allegorikus-jelképes lét síkján rekedjen, fogalmiságába zárva, meg 52
