Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Nagy Miklós: Mérce és mértéktartás (Lőrinczy Huba: Fénytörés)
sabb. Ugyanaz van ott is. Ez a tapasztalás emlékeztet Ulrich felkiáltására A tulajdonságok nélküli ember I. kötetének vége felé: „Hissten nincs is világ!”, amiből egyáltalán nem az következik, hogy „én vagyok”, hogy „én” majd felépítem az elpusztult, érték- vesztett világot. .. Ulrich: tulajdonságok nélküli, a Menedék szívbelsője: nem belső... A szavaik, a mondatok, a nyelv „önnenés” útján értelmes volta, az, hogy jelentenek valamit, nem kényszerít minket arra a következtetésre, hogy léteznek is a megnevezett dolgok, amelyékről a szavak (a teremtmények povedálnak: „minden teremtmény magában hordja az őt megteremtő szót, egy-egy szó akarnak lenn,ni, semmi több.”). A zug tehát nem tágasabb, az ablak — Theophrastus szemüvege, Paracelsus világképe — összetörik az utolsó mondatokban. A menedék sem lakható többé. „Mo- nori Bélát megfojtották saját szívében”, illetve „A félelemtől összeszorullt a szíve, s ebből rájött, hogy szíve már csak belül van”. De mi imarad még, ha tudjuk már, ezeknek a megkülönböztetéseknek nincs értelmük? Talán a nagy és üres misztikusokéra emlékeztető csend és rezzenetlenség, reményen túli hallgatózás, amelyre egy calibani vadsággal paktáló Ariel simábbnál sima arca (nem arakifejezése) utal: „Simább volt az arcuk. Simább? Az enyémnél?” vagy ahogyan az Ésvagyban olvasható: „a fönti d'iikció merőben lírai fikció, nincs ok tehát sírni avagy nevetni, tűzre avagy latra vetni, és azt hisszük, hogy a láthatatlanságot így közelíthetjük meg valamennyire... a mi láthatatlanságunk ott kezdődik, ahol avagy 'amikor nem tudunk 'ésvagy nem akarunk vezényszavakra sírni, nevetni vagy meghatódni. Minthogy természetes romlat- lanságunkat (spontaneitásunkat) régen levedlettük az árokparton, marad a rezzenet- len arc, ahová nemsokára megérkezünk, és bámulunk a sivatag beláthatatlan térségein.” Ez a sivatag labirintusnak mutatkozik a Menedék ben, de csak látszatra. Ez a látszat: helyi adottság. Márton László olyan prózával lépett be a magyar irodalomba, amely megint tökéletesen új lehetősógékat, a diabukolikus hahotázás nyélvét és szemléletét jelenti. Olyan ismeretlen látószög ,az övé, mely „gyomos kertre” néz ugyan, de mégiscsak a formálás és kimondás (remény nélküli?) hatalmával. Theophnastusára azért is köte- telességünk pontosan figyelni, mert amit s ahogyan lát: az az egyre terpeszkedő irtásföld, amelyen egykor (még a mi szemünkben is) erdőségek húzódtak. A jövő terra incognitája; ha iaz. NAGY MIKLÓS Mérce és mértéktartás LÖRINCZY HUBA: FÉNYTÖRÉS Vannak kritikusok, akik csak a nekik igazán tetsző művekről írnák, azt a gyönyörűséget kívánják megszólaltatni, amelyet egy rendkívüli teljesítmény keltett bennük. Hangjuk elragadtatott, a «téma, a könyv feloldódik szinte költésszetté váló, ünneplő mondataikban. Évtizedek óta ritkulóban e típus, de a fiatalabb nemzedékből kevesen akarják olyan éltökélten távoltartani magukat tőle, mint Dórin czy Huba. Eszménye épp ellentétes a bíráló eufóriájával, a szigorú és polémikus Bajza Józsefet meg Gyulai Pált gyakran forgatott mesterei közé sorolja, s könyve bevezetőjében saját programjává avatja az előbbinek szenvedélyes sorait. „Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatllan, de igazságos.” Korunk /nem kedvez a Bajzáénál, Gyulaiénál jóval tapintatosabb szákimondásnak sem. Arany János még szótlanul, sebzetten tűrte, hogy Zdliahy Károly póriasságot, mindennapiságot, zagyva tájszólást vessen a szemére a Buda halála megjelente után, ma közepes költő is meggátolná (megakadályoztatná stb.) az ilyen iedorongolás ki574
