Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Nagy Miklós: Mérce és mértéktartás (Lőrinczy Huba: Fénytörés)
nyomtatását. Sőt, maga a szerző sem olyan egyéniség, akinek a harc, a szüntelen vita volna az életeleme; ihia nem is jellemző rá a kétely vagy óvatoslkodás, a mértéktartást nem veti meg, s hajlandó részletértéket fölfedezni imég az állapjában elutasított munkákban is. Robotos Imre (Az igazi Csinszka), K. Nagy Magda (Balázs Béla világa) egyaránt megsértik Lőrinczy Huba törvénykönyvének alapvető cikkelyeit, amikor nem tudnak az életrajzírói elfogulatlanság szintjére emelkedni, s az első támadó indulattal, a másik mindent vörösre, forradalmira festő 'egyoldalúsággal készíti el a maga portréját. Sorsuk mégsem a kiáltozás, a Fénytörés a kutatónő javára írja a filológiai anyaghordást, Robotos esetében pedig a torzultságükban is „jó felismerések” gyakori voltát emlegai. Egyetlen 'irodalomtörténeti kísérlet akad, amelynek számára nincs mentő körülmény: Laczkó András Bródy-könyve (Arcok és vallomások) ez, amely nemcsak alapvető kérdésekre ad hibás vagy teljesen felszínes választ, hanem még az „életmű csúcsainak” cselekményét sem ismerteti „ihézagtálanul”. A hőscsinálás, eszményítés ragálya kezdetektől fova megfertőzi a monográfusok egy részét, újabb keletű baja a társadalomtudományoknak az évfordulós láz meg az egyik szaktudomány, illetve műhely közömbössége a másik eredményei iránt. Lőrinczy Huba joggal hangoztatja az Ady-centenárium kapcsán a túlméretezett emlékülés csekély hasznát, amely nem utolsósorban a historikus-előadások „megszépítő, fölstilizáló módszereire”, a költő kételyeit letagadó egyszerűsítésekre vezethető vissza. Szimplifikálmi gyakran az szokott, aki csak általánosságokat, szólamokat tud tárgyáról, s az adott esetben mintha egyes történészek lemondtak volna például Király István könyvének forgatásáról. Még lehangolóbb az, amikor irodalomtörténészek zárkóznak el azonos területen dolgozó esztétikus megállapításainak számbavételétől, ami a Vasárnapi Társaság feltárása során történt meg: az 1980-ban kiadott dokumentumgyűjtemény szerkesztői meg sem említik az egy évvel korábbi keltezésű monográfiát. Lőrinczy csupán csodálkozik, holott azt is megkérdezhette volna, meddig tart még az ellenséges „szomszédvárak” 'léte a hazai tudományosságban? Az a négy irodalomtörténész-kritikus, aki a legtöbb elismerést kapja a Fénytörés ben: Király István, Komlós Aladár, Rába György és Rónay György. A Lukács Györgyöt meg Németh Lászlót mestereinek valló Király István eltérő világkép, ízlés jegyében ítélkezik ás szintetizál, mint a Vigíliát szerkesztő, más évjáratú Rónay, vagy a hajdani Üjhold köréhez 'tartozó Rába. Mégis 'helytelen volna eklekti- kusságról, 'alkalmi hangsúlyelosztásról beszélni 'ennék kapcsán. 'Lőrinczy Huba nem az ellentétekre, különbségekre ügyelt, hanem az egyesítő, közös vonósra: mind a négy alkotó kiváló művelője tudományszakunknak, mind a négy termékenyítőén hatott és hat napjainkban ii.s. Ismétlem nem a személyek kiválasztásával van baj, inkább talán a művekével. Rónay György sokrétű tudása, finom elemzőkészsége átfogóbb munkáiban (Petőfi és Ady között, A regény és az élet) sokkal inkább kibontakozik, mint az itt ismertetett Balassitól Adyig lapjain. E kötet „hősei” (például Ráday, Ányos, B. Szabó Dávid) többnyire nem mozgatták meg igazán Rónay beleérző képességét, a portrék néha elegendő ikorháttér nélkül maradtaik, máskor a frissebb eredmények számbavétele hiányzott, mint épp a kedvelt Paludi Ferenc esetében, vagy túlhangsúlyozódott Horváth János egy újszerű megállapítása (A lírikus Katona). A négy mesteren kívül tartósan foglalkoztatja Lőrinczy Hubát Bori Imre munkássága is, óm abban lényeges hibákat fedez föl, ezért nem tartja őt az előbbiekhez hasonló követendő példának. Vélekedésével nem tudok egyetérteni, mégis nehéz megcáfolni az itt megfogalmazott ellenvetéseiket. Az újvidéki tudós több műve csakugyan túl .gyorsan készült, az értékelés, a meggyőző összefüggéslkeresés rovására uralkodóvá lett bennük az anyagfaltárás, az idézet, a megalapozatlan viliágirodalmi társítás. Iskolapéldája mindennek a Fénytörésben is elítélő hangsúllyal szereplő A magyar fin de siécle írója: Jókai Mór. Csakhogy Bori Imre legjellemzőbb vonása épp a kezdeményezés, az áttörés, annak minden kockázatával, kiegyensúlyozatlanságával. A hazai bátortalansággal, fenntartásokkal szemben neki köszönhetjük a magyar avantgárd elfogulatlanabb kutatását 1968—71. között. És Borit annyira vonzza a modernség, a befelé forduló, az elidegenedésre összpontosító újszerű széppróza, 'hogy meg akarja 575
