Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Balassa Péter: Belül tágasabb? (Márton László: Menedék)

Nem a berasőség tere, nem a líráé, hanem a világ állapotáé (ha volna értelme a világ és az én megkülönöztetésénék). Negatív mágikus értelemben egység van a kint s a bent között. „Én vagyok a valóságom” — ez az egyetlen értelmesnek mondható kijelentés, de ez az én nem ama dédelgetett, szeretett Nárcisz <a modem líra s irodalom passziomátus énje), hanem egyszerűen a táj. Nagyon is korabeli, de idő vesztett látvány. Vanás, ahogyan az író mondja, egyik későkiözépkori versimiitáoiójáíhan 'imigyen játszván: „a légben rezeg a vonítás / minden vanitátum vaniitás”. A szívhez nincs több közünk, nincs közelebb, nincs összehasonlító, hierarchizáió funkciója, nem kitüntetett — azonos azzal a dülőúttal (országúttal?), ahonnan Monori Béla szívtulajdonos bedől, lezuhan, betér a „bensejébe” ... Minden reális.

Amiként a térkép: fikció, úgy a hagyományos irodalmi alakzat, a hasonlat, a hasonlítás stb. is az; a Menedék szövege nem ismer átvitt „szimbolikus” értelmet: nincs mögöttes, metaforikus eufemizmus — a lírikus én megszüntetésének útját járjuk, egy pápaszem és egy órásmester segítségével: „Azonosságát valaki / szíve főié lógatja ki”. A valóságtermelés, az „önnenés” tehát az önmegismerés mint viJágtapasztalás illúziójával való leszámolás, az újkori szemléleti formák kigúnyolása, érvénytelenítése útján. Márton László „vicce” fügét mutat a tudós és lelkes századoknak.

A Menedék „sztorija” tisztán szellemi természetű, amely egyben a lehető lagan yagszerűbb: a tekintet élességéhez eljutni, a nézés, tehát a felismerés útját végigjárni. Ezt az utat nem „kint”, hanem „bent” teszi meg Monori Béla, helyesebben kon- fidense, csillogó Mefisztója: a szemüveg. „Látja, 'kedves Monori, ön az élet mositoha- is? Így szóltam tehát: a külvilágról egyszer s mindenkorra lemondtam. Szó sincsen szűk a maga szíve, még csak nem is azért, mert ide van bezárva velünk, teremtményeivel együtt; hanem azért az élet mostohagyermeke maga, mert a vándorévei megelőzték a taniulóéveket. De hát nincsenek is évek, így Monoríi. Éppen erről beszélek, így Wacholder.” Marad a nézés (lásd szemüveg), a tekintet élessége, ami természetesen „önnenés” válósógtenmelés, irraagináció, kitalálás, de ez egyenlő a vonással. A valóság: fikció, és kívüle — bent — nincs semmi. A Menedék tehát — .noieras-volens — ismeretelméleti mintát Ikövet á la Berkeley püspök: nincs értelme annak a szónak pl., hogy „asztal”, ha ez egy üres szobában^áll, csupán akkor, ha érzékelem e tárgyat, ha bent vagyok a szobában. A Menedék ez a szoba... „Nem holmi tapasztalatokat kérek számon, csak az absztrakciók megszelídítését. És ezt maga mondja nekem, absztrakció szülötte, sőt megtestesülése? Nem szeretném, folytattam, ha félreértene. Ez a hely nem börtön, de menedék, bármennyire szűkös és kétes is; Innét nem lehet megszökni. Nincs másban remény, csak a tekintet élességében. Ezt hogy érti? Felismerni, feleltem, hátha tágasabb ez a zug . . . Ám képes vagyok-e még utánajárni bárminek is? Így szóltam tehát: a külvilágról egyszer s mindenkorra lemondtam. Szó sincsen valami véletlenszerű vagy önkényes döntésről; az egész aranyi, hogy nem hiszem, hogy ez egy zárka vagy 'belső világ, amellyel szemben létezne magát megvédeni vagy legalább elhitetni tudó külvilág, településekkel és menetrend szerinti buszjáratokkal tarkázva. .Nem hiszem, hogy rab vagyok, ennélfogva nem hiszem, hogy szabad lehetek. Hegedűs felkacagott: ejha, magának aztán van valóságérzéke!” A rendkívül érzékletes, anyagi bölcselet, mely maga a mű, a sola ipse 'kozmológiáját jelenti ki és jeleníti meg, amely szembeszáll a „legsivárabb kauzalitás kockáiból” építkező újkori világ- szemlélettel, ellentmond a kint/bent kettősségének, „dialéktikájának”, a lineáris idő- menetrendnek (lásd buszjáratok . . .). Az „azóta lezüllött és elsorvadt titkos tudás” felől néz vissza, ami „akkor összefonódó, sugárzó tudás volt... ma nevetséges babonaságok törmeléke...” Tehát: nincs idő, nincs két világ, nincsenek évek .és távolságok: „végül minden út Vadonéhoz vezet”. De Vadoné sem középpont. Ha van egyáltalán lét- jogosultsága ezen visszanézd radikális önkényének, akkor az a mágikus .megismerés és lázadás költői igazsága, minden művészet első, elemi gesztusa: elgondolom világomat. Márton világának igazságát az a józanság biztosítja ás hitelesíti, hogy természetesen a szívbe való befizetés, a sötéten lüktető izom-csomóban elhangzó lakótársi beszélgetések, az összenőtt, állatszerű, állatnevű, torzpofák hangjai (a szív ilyen értelemben a pokollal egyértelmű): teremtmények szavai, nem mások. Belül sem tága573